2008-08-01 , Írta: Mező János, Képek: Mező János

    Nem fog beférni a kertkapun – morfondíroztam hazafelé gurulva az Intruder C1800R-rel, és majdnem igazam, lett, hiszen a széles kormányon álló tükrök miatt úgy kellett „bejátszani” a motort a két kapufélfa közé. A kertben ülő szomszéd tágra nyílt szemmel bámulta az impozáns méreteket, és ha amerikai lett volna, elismerően bólintott volna, hogy „the big is beautyful”, mivel azonban nem amerikai, ezért csak ezt mondta:
- Közös költség!!! Még nem fizetett! És este már megint hangosan hallgatta a zenét!
- Jó estét magának is! Majd lehozom! AC&DC-t meg nem lehet halkan hallgatni – morogtam, és a motor felé fordultam.
A Suzuki 2006-ban nem először trafálta telibe a közízlést, ugyanis már megjelenésének évében szép eladási adatokkal büszkélkedhetett a lenyűgözően dinamikus, 1800 cm3-es power cruiserrel. A modell népszerűsége azóta is töretlen, így logikus folytatásként 2008-ban bemutatták  konszolidáltabb köntösbe bújtatott Classic változatát is, melynek egyik díszpéldányát éppen az imént passzíroztam át kapunkon.


    A C verziót ugyanaz az erőforrás hajtja, mint vérbő rokonát, de pár optikai változtatás eredményeként egy egészen más jellegű motor született, mint a már álló helyzetben is a száguldást kifejező M1800 R. A lényeg: klasszikus megjelenés. Ennek jegyében kapott egy ebédlőasztal szélességű tankot, fölé pedig egy mamutagyar méretű kormányt. A lábaink természetesen trepniken pihennek, a váltást himbával végezhetjük, utasunk érdekében pedig a kisebbségi ombudsman emelhette fel szavát, ugyanis emberhez méltó méretű és formájú utasülést találunk a vezető szuperkényelmes ülése mögött. Az üléspozíció tipikusan és a régi értelemben véve cruiseresen laza. A rendszerbe kötött (kombinált fékrendszer) kissé tompák ugyan, és nagyobb kéz-, illetve láberőt igényelnek, de jól adagolhatóak, hatásuk pedig elégnek tűnik a 350 kg körüli masztodon megzabolázásához. A bovdenes kuplung hihetetlenül könnyedén kezelhető, pedig azt is képzelhetnénk, hogy a 140 Nm-es forgatónyomatékhoz bivalyerős rugókat építettek be, és ez valószínűleg így is van, de olyan jó a kuplung áttételezése, hogy még egy szép és gyenge női kéz is elboldogulhat vele, mindemellett még jól is adagolható.


    A Navarrone ágyúinak is beillő kipufogókból mély, kulturált hangerejű dobolás hallatszik, alapjáraton és gyorsításkor szinte meg lehet számolni a hengerekben lezajló robbanásokat. A külvilág szinte nem is a hallószervein keresztül értesül a motor érkezéséről, sokkal inkább a kipufogóból kiáramló alacsony frekvenciás lökéshullámokat érzékeli.

    Érdekes, hogy bár iszonyatosan tol a Classic, ezt mégsem a fordulatszámskála legaljáról teszi. Egyharmad gáz környékén olyan újabb erőket mozgósít a közel kétliteres lökettérfogat, hogy attól szinte gyengének tűnik az eddig is az aszfaltra szabaduló gyilkos nyomaték. Ráadásul a gázmarkolattól jövő utasításokra jól érezhető késéssel reagál az egyébként a GSX-R-ekről származó, két pillangószelepes befecskendező rendszer, amely közepesen erős gázreakciókat produkál. Gázadásra és gázelvételre enyhe rángatózással válaszol a blokk, és ez bár nem túl zavaró ugyan, mégis érezhetőbb, mint a két évvel ezelőtt tartóstesztre befogott M1800R-nél volt.

    A típus védjegyének számító 240 mm széles Bridgestone hátsó abroncsok egy Classic verzióhoz méltóan ballonosabbak, mint az M erősen peres gumija volt, így a motor bedönthetősége pontosan olyan, mint amit az egynegyed méter széles gumi látványa sugall. Vagyis nehézkes. De – mint az sejthető volt – a C1800R nem pályázik az Alpenmasters első helyezésére. Az ő lételeme a végtelen egyenesek, és a nyújtott ívek, amelyeken már nincsen pusztán békés barangolásra kárhoztatva, ugyanis menetdinamikája nem sokban marad el legendás elődjétől. Ha engedhetek kényszeres kategóriaelnevező hajlamomnak - amelynek olyan gyöngyszemei láttak már napvilágot, mint: technocruiser (DN-01) – akkor kimondom: ez egy klasszikus ruhába öltöztetett hightech beltartalommal bíró power classic!