Az VFR legfrissebb kiadása új színt és életet visz az egykor oly kedvelt sport-túramotorok világába. Rendkívül kompakt építésű, V4-es motorjával és európai ihletésű külsejével egyszerre lép a 800-as VFR és az 1100XX nyomdokába.
Minden relatív – nemcsak a kvantumfizikával foglalkozó szakember van tisztában e mondás igazával, hanem az a fogát fájlaló kőműves is, akinek munka közben váratlanul ráesik a lábára egy tégla. Az effajta új impulzusok segítségére vannak az embernek abban, hogy felocsúdjon, és beszűkült gondolatain túllépve másra is képes legyen figyelni. Hasonló tapasztalatra – igaz fájdalommentesre – tehetett szert az a maréknyi újságíró, akik a Honda meghívására részt vettek az új VFR1200F sugói tesztelésén. Nem elég, hogy új kor nyitányát testesíti meg ez a csúcstechnikára épülő presztízstárgy, még duplakuplungos váltót is tartogat a vásárlóknak műszaki csemege gyanánt – mintegy a motorozás egészen új távlatait nyitván meg ezzel.
Bizonyára nem meglepő, hogy fejlesztésekor elsőséget élveztek a Honda motorkerékpárok hagyományosan előnyös tulajdonságai, az a tökéletesség és kiegyensúlyozottság azonban, amivel rendelkezik, még magától a japán gyártótól is meglepő. Többek között a tökéletesített ergonómiának köszönhető a rendkívül meggyőző összhatás. A négyhengeres motor szerény méreteinek betudhatóan kellően keskeny a VFR deréktájban, és további pozitívumként érvényesül, hogy nem túl magasan hordja kellemesen puhára párnázott ülését. Hosszú és rövid lábú pilóták egyaránt kényelmesen tudnak ülni rajta, olyan, mintha univerzális méretű lenne.
Nem kell erőt kifejteni a kuplung működtetéséhez, finoman gördül a gázkar és pontosan kapcsolható a váltó – külön-külön egyik sem szenzáció, összességében azonban igen nagy a hatásuk. Szintén elismeréssel lehet szólni a V4-esről, mivel fordulatszámtól függetlenül finoman, kiegyensúlyozottan jár. Gondoljunk csak a big bike-ok soros négyhengereseire, azoknál nem mindig van ez így.
Kis fordulaton ugyan nem tol olyan agresszíven a négyhengeres, mint a BMW K-modelljeié, mivel sokkal finomabban, kevésbé látványos módon adja le a teljesítményét, de hajlamos megtéveszteni a pilótát a szelídségével. A Honda állítása szerint már 4000 percenkénti fordulaton mozgósul a 129 Nm maximális forgatónyomaték mintegy 90 százaléka, ami alapján igen szép menetteljesítményekre lehet számítani. Pusztán érzés alapján 6000-nél tetőzik a VFR teljesítménye. Kettesben olyan nagy hévvel lát munkához az Unicam-rendszerű V4-es, hogy kipörgeti a Dunlop Roadsmart gumit, amire fel egymás után két-három alkalommal is kidobja a farát az új Honda. Ilyenkor csak saját magára hagyatkozhat a motoros, nyugtató hatású elektronikus asszisztens ugyanis nincs a fedélzeten.
Állítólag szándékosan választott olyan motorkarakterisztikát a Honda, hogy a „pincében” szelíden, a „padláson” pedig kimondottan sportosan viselkedjen a VFR. Ha úgy tetszik, ennek már hagyománya van a típusnál, hiszen előző generációja is hasonló jelleget öltött a V-Tec szelepvezérlés hatására. Utóbbi működési zaját ellenben nem örökölte át az új kiadás. Kevésbé provokatív, ugyanakkor nem összetéveszthető az 1200 köbcentiméteres gép visszafogott, mélyen gurgulázó hangja. A csúcsteljesítményre nem érdemes sok szót vesztegetni. Legyen elég annyi, hogy 300 km/óra sebességre ugyan nem futja a 173 LE-ből, minden másra azonban bőségesen.
Még versenypályán is. Természetesen nem ez a VFR első számú közege, ám tény, hogy még nem a legmegfelelőbb abroncsokkal is nagyon élvezetes a használata az aszfaltarénában. Csak a mérnökök tudnák megmondani, hogyan sikerült úgy beállítaniuk a futóművet, hogy 267 kilogramm tömegét fölényesen meghazudtoló módon mozogjon a motor. Sokkal könnyebbnek és kezesebbnek érezni, mint amilyen valójában. Meglepődve tapasztalja az ember, milyen gyorsan és közvetlen módon változtat irányt. Ami szintén meglepő: a sugói pálya célegyenesében elérhető 250 km/óra sebességnél is rezzenéstelenül tartja az irányt az új VFR. Mivel nem alakulnak ki légörvények tökéletesített idoma mögött, egyáltalán nem jelent gondot, hogy ki van téve a sisak a menetszélnek. Ugyancsak felettébb kiforrott benyomást kelt a manapság oly divatos, de sok motoron cseppet sem finom reakciójú „ride by wire” rendszer, azaz a fojtószelepek elektronikus működtetése.
A teszt alkalmával egyedül a pályához vezető bekötőutakon, 30 km/óra körüli sebességnél, minimális fordulaton viselkedett kissé nyersen a VFR motorja. Ekkor a kelleténél picivel nagyobb holtjátékú és némi terhelésváltási érzékenységet mutató, de alapvetően feltűnésmentes kardánhajtás is éreztette a hatását. A váltókimeneti kúpkerekek halkan ugyan, de daloltak a teszt során.
Mi sem természetesebb, mint hogy ütőképes fékekkel készül egy ilyen korszerű motor. Ez az első alkalom, hogy hatdugattyús féknyergekkel párosította a Honda a Combined ABS-t. Közútra aligha lehetne ennél ideálisabb fékberendezést találni, versenypályán azonban távolról sem szabályoz olyan finoman határesetben, mint a Fireblade sport ABS-e.
Az már az első menetpróba alkalmával egyértelművé vált, hogy nagyot fog szólni az új VFR, mivel elképesztően széles területen fogható hadra a túra és a sport célú használat között. Nem csodamotor, de csodálatos motor.
Végezetül essék szó az új generáció legnagyobb újdonságáról, a duplakuplungos váltóról. Senki nem vitatja, hogy az eddigiekben alkalmazott hagyományos erőátviteli szerkezet is kiválóan működött, ám hamar viszonylagossá válik a kép, amint alkalma nyílik kipróbálni az embernek az új DCT-t. A VFR erőátvitelének semmi köze nincs a robogók fokozatmentes vagy a DN-01 hidrosztatikus váltójához. Normális fogaskerekes konstrukció, amelynél külön-külön tengelykapcsoló tartozik a 3-3 áttételhez, konkrétan a páros és a páratlan fokozatokhoz. Felváltva végzik a dolgukat menet közben, rendkívül finoman, a legkisebb rángatás nélkül.
Az elindulást is szinte tökéletesen vezényli le az elektronika, pusztán a gázkar segítségével választhat a pilóta komótos és kipörgő kerekes elindulás között. Sport és normál üzemmódban az automata maga határozza meg, mikor kapcsol (programtól függően eltérő fordulaton), de kézzel is behívhatók az egyes fokozatok a bal markolatról. Minden olyan kifinomultan és kényelmesen megy végbe, hogy szinte elavultnak tűnnek a hagyományos váltók ehhez a rendszerhez képest. Némi türelemre azért még szükségük lesz az érdeklődőknek, ti. csak jövő nyártól lehet majd rendelni a DCT-t.
finom járású, erős motor
a tömeghez képest remek irányíthatóság
a legapróbb részletig átgondolt ergonómia
mintaszerű kidolgozási minőség, lásd fényezés minősége
vajpuhán kapcsoló automata váltó
nem túl öblös tank
kicsit „őröl” a kardánhajtás
nem rendelhető kipörgésgátló
Ezt a gépet is jó sokáig kell nézegetni, mire az ember fiának elkezd tetszeni a megjelenése. Műszakilag nincs vele semmi gond, a kinézetét kell még szoknom, Idomok nélkül pl. sokkal jobban néz ki- nekem!
A Honda most is bizonyított,nem a babérjaikon ülnek,hanem azon törik a fejüket hogy nekünk felhasználóknak(MOTOROSOKNAK) jobb legyen és most szerintem jól elkapták a fonalat!
Ezt nevezem én 21.századi fejlesztésnek!
a formájával nekem is vannak fenntartásai
egy merész probálkozás ujj irányvonal majd látszik bejött-e