Ulster GP - Hiába várni a stopperral

A világ leggyorsabb versenyeként számon tartott ír Ulster Grand Prix az egyik legéletveszélyesebb esemény, amin motorversenyző részt vehet. Nem elég, hogy az utcai pályát bukótér helyett oszlopok, kerítések és fák szegélyezik, itt, a Man-szigeti TT-vel ellentétben, a zárt versenypályákhoz hasonlóan az indulók egyszerre rajtolnak, és szó szerint test-test ellen küzdenek a győzelemért.





Az első Ulster GP-t 1922-ben rendezték. 1949 és ’71 között a Grand Prix Világbajnokság része volt. Hét-hét győzelemmel Giacomo Agostini és Mike Hailwood nyerték a legtöbb Grand Prix versenyt, az összesített rekordot pedig a legendás Joey Dunlop tartja 24 győzelemmel. 1953-tól használják a mostani 7 416 mérföld (11 934km) hosszú Dundrod pályát. A körrekord 3 perc 18,870 másodperc, amelyet Bruce Anstey állított be az idei utolsó Superbike versenyen. Ennek a körnek az átlagsebessége 133,9 mérföld/óra, azaz 215,6 km/óra volt.

A szerintem nem teljesen normális fiatalembert, akinek az itt tett látogatásomat köszönhetem, Bitter Sándornak hívják. Tavaly a Man szigeti TT-n is és itt is én voltam a szerelője, de ez volt az utolsó! Nem tud többet rávenni, hogy vele menjek! Nem szeretném még egyszer stopperral a kezemben hiába várni, és azon gondolkozni, vajon látom-e még valaha. Ezen kívül magamtól is félek egy kicsit. Félek, hogy egyszer én is elindulok.

Az Ulster GP célegyenese

Amikor először körbementünk autóval, nem hittem el, hogy tényleg itt rendezik a versenyt, annak ellenére, hogy már kint voltak a szalmabálák és a kanyarok távolságát jelző táblák is. Próbáltam elképzelni, milyen lehet itt menni, de nem láttam mást, csak oszlopokat meg fákat. Kellett egy nap, mire ezt feldolgoztam, és a rengeteg autóval megtett kör után már nem vettem tudomást a különböző tereptárgyakról. Végre megjelent a pálya a szemeim előtt, és azt kell, hogy mondjam, nagyon tetszett.

Van egy pontja, amely különösen vonzott. Ezt a helyet Deer’s leap-nek hívják. Egy beláthatatlan jobbkanyarral átbukik az út a domb tetején, aztán meredeken elindul lefelé. Először van benne egy kisebb törés, azután egyszer csak teljesen leszakad. Ahogy hatodik teligázon közeledik az ember, nem lát semmi mást, csak a következő kanyart szegélyező hatalmas fák koronájának tetejét. Olyan érzés, mintha rájuk akarnánk ugratni. Azt, hogy mi van a törés mögött, sosem lehet tudni, de ha ettől el tud valaki tekinteni, akkor szerintem ez lehet a legnagyobb élvezet, amit versenyző átélhet motorozás közben. Emiatt egy kicsit irigyeltem azokat, akik nem félnek attól, hogy egy rossz mozdulat után lehet, hogy már csak az égi pályákon versenyezhetnek.



Egyébként megdöbbentő, hogy az itt induló emberek mennyire nem vesznek erről tudomást. Sokan magukkal viszik a családjukat, mintha nyaralnának, és szemmel láthatóan eszükbe se jut, hogy valami történhet. Ezzel szemben egy normális pályákhoz szokott versenyzőnek eltűnik a biztos jövőkép a szeme elől, és minden verseny utáni dolog feltételes lesz. Sanyit is nem egyszer hallottam úgy kezdeni egy mondatot, hogy: „Ha ezt túlélem, akkor...”. Persze senki nem gondolja komolyan, hogy nem fog visszajönni. Ha így lenne, akkor nem indulnának el. De mindenki tudja, hogy benne van a pakliban. Azt hiszem, ha erre a versenyformára rákap az ember, akkor nincs visszaút, már nem lehet abbahagyni. Úgyhogy akinek van esze, az jobb, ha távol tartja magát tőle.

Az időjárás nem volt könyörületes az Ulster GP-vel

Az időjárás nem okozott kellemes meglepetést az edzések alatt. Egyik pillanatban zuhogott az eső, a következőben meg sütött a nap. Így volt ez három napig, aztán hétvégére teljesen megjavult.

A verseny napján, ahogy közvetlenül az út lezárása előtt mentünk körbe a pályán, hogy eljussunk a boxutcába, hihetetlen látvány fogadott minket. Rengeteg néző volt. Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek. Olyan volt, mint a rally versenyeken. Közvetlenül az út szélén álltak, mert csak néhány helyen volt lelátó. Ijesztően nézett ki. Később egy kirepülő motor sajnos problémát is okozott, de erről inkább nem szeretnék beszélni.

Bitter Sándor a boxutcában

Egyébként hihetetlen mennyire odavannak a környékbeliek az utcai versenyekért. Máshol – joggal – őrültségnek tartják, itt meg mintha ez lenne a legnagyobb dolog, amit valaki csinálhat. Még a szállodában a recepciós csaj is teljesen megszállott volt. Annyira, hogy ismerte Sanyit névről a TT miatt, és ahelyett, hogy más normális emberekhez hasonlóan azt kérdezgette volna, hogy biztos, hogy ezt akarja-e csinálni, még rá is akarta beszélni, hogy induljon el a többi elmebeteg ír versenyen is.

Az első napon a nem az ír bajnokság részét képző Dundrod 150 versenyeket tartották. Sanyi ebből kettőn indult. Elsőként a Dundrod Challenge-en, ahol öt kört kellett megtenni és 52 indulóból a 14. lett. Ezt követően pedig a hat körös Dundrod Superbike-on, ahol superstock motorjával a 27. helyen végzett, és ezzel harmadik legjobb olyan versenyző volt, aki nem versenyzett még itt korábban.

Bitter Sándor az Ulster GP-n

Ezután egy nap szünet következett. Volt idő gondolkozni, min lehetne javítani. Sanyi nem volt elégedett, mert szerinte néhány helyzetben nem volt elég kemény, és elhatározta, hogy a második napon ez másképp lesz. Próbáltam lehiggasztani, és megértetni vele, hogy ha itt hibázik, akkor többet már valószínűleg nem fog, de nem nagyon hatott rá. A rajtrácson már láttam, hogy nem is érdekli, amit mondok; valahol máshol járt. Ennek ellenére hittem, hogy most megcsinálja, amit akar, és minden rendben lesz. Aztán az első körben nem jött. Gondoltam, hogy csak nem láttam, mert nem volt piros zászló, és semmi olyan, ami arra utalna, hogy baj van. Amikor a computeren se láttam, azt gondoltam, talán lemerült a transpondere, de végül csak nem jött. Valahogy nem volt rossz érzésem, de egy idő után már kezdtem aggódni. Végül valaki szólt, hogy elesett, de jól van.

Itt azért a „jól van”-nal vigyázni kell, mert az csak annyit jelent, hogy nincs életveszélyben. Ha keze-lába el van törve, az nem számít. Később azt is megtudtam, hogy nem tört el semmije, de még mindig nem tudtam, hol lehet. Közben visszakaptuk a motort, és a belsőkamerás felvételen megnéztem végre, hogy mi történt. Szerintem Sanyi teljesen be volt kattanva, és ennek következményeként rövidúton a mező közepén fekve találta magát. Szemmel láthatóan sokkal gyorsabban ment, mint korábban, és ez végül hibához is vezetett.

Ezért tartom baromságnak, hogy a versenyek előtt nem volt warm up. Egy nap szünet után egyszer csak fölültek a motorra, és azonnal élesben mentek. Véleményem szerint ez nagy hiba a rendezők részéről, mert ilyenkor rengeteg dolog megváltozhat a pályán, és ezeket nyugodt körülmények között kell letesztelni. Ha például hátulról fúj a szél egy egyenesben, ahol két napja szemből fújt, könnyen baj lehet. Azt se tudja az ember, hol fékezzen. Nem is beszélve arról, hogy mivel közútról van szó, ami nyitva volt a forgalom előtt, a tapadás is könnyen megváltozhatott sok helyen. Visszatérve az esésre, körülbelül négy hely van a pályán, ahol ezt egyben megúszhatta, úgyhogy nagy szerencséje volt.

Szóval végre tudtam, hogy tényleg egyben van, mert a motor kamerája által rögzített felvételen láttam feltápászkodni, de csak nem akart előkerülni, úgyhogy a keresésére indultam. Nagy nehezen meg is találtam. A mentőautós néninek annyira tetszett, hogy fogva tartotta. Nem tudom, milyen tervei voltak vele, de ijesztő volt, és kétszer akkora, mint Sanyi, úgyhogy jobbnak láttam, ha lelépünk. Végül engedélyt kapott arra, hogy folytathassa a versenyzést, ha akarja, de a motor nem volt a helyszínen javítható, így végre biztos lehettem benne, hogy nem egyedül repülök haza.

Ian HutchinsonA versenyek elképesztően izgalmasak voltak. Rendszeresen az utolsó kanyarokban dőlt el a győzelem sorsa. Az idei Man-szigeti TT-n mindent megnyerő Ian Hutchinson (képünkön), eleinte itt is verhetetlennek tűnt. Sorban megnyerte az első Superbike, az első Supersport, és a Superstock versenyt. De aztán a többiek is felkötötték a gatyájukat. A második Supersport versenyen Keith Amor , a Superbike-on pedig Bruce Anstey verte el hatalmas csatában. Az utóbbi futam egyszerűen hihetetlen volt. Anstey 72 ezred másodperccel végzett Hutchinson előtt. Az utolsó körét még negyedikként kezdte, és a három előzés ellenére megdöntötte a körrekordot.

Sanyival este sokat nézegettük még azt a nem egész egy körét, és egyre jobban megértettük, hogy ez több volt, mint szerencse, és talán jó, hogy így történt, mert az volt az érzésünk, néhány körrel később ebből nagyobb baj lett volna. A túl sok izgalom ellenére nagyon megfogott a verseny hangulata, viszont mégis azt remélem, hogy tanult a történtekből, megtartja a még verseny előtt tett ígéretét, és nem kockáztatja többet itt az életét fölöslegesen.