Szándékos szabályszegés

Szeretem az igazságszolgáltatással kapcsolatos filmeket. Az egyik kedvencem a 12 dühös ember című film. A régi is meg az „új” (ami már szintén majdnem 20 éves) is rabul ejt.





A történet egy bírósági tárgyalás végével kezdődik. Egy fiatalember a vádlott, akit az apja megölésével vádolnak. A bíró a tizenkét esküdt feladatait ismerteti, akiknek teljes egyetértéssel ki kell mondaniuk, hogy a vádlott kétségkívül bűnös-e, vagy a váddal szemben alapos kétség merült-e fel. Az esküdteket átvezetik egy közeli szobába, ahol egy bírósági őr előírás szerint rájuk zárja az ajtót.

 



 

Az ügy egyszerűnek látszik, mivel két szemtanú is van, akik látták, illetve hallották az eseményeket, az ő vallomásaik alapján a vádlott éjfél körül egy rugós tőrrel megölte az apját, majd elmenekült, és hajnali háromkor visszatért a helyszínre, ahol a rendőrök elfogták. A mintás markolatú tőrt néhány nappal korábban vásárolta egy közeli boltban.

 

Az esküdtek rögtön gyors szavazást tartanak, amivel majdnem döntésre jutnak: tizenegy esküdt bűnösnek tartja, és csak egy esküdt kételkedik a bizonyítékokban.

 

Aprólékos vizsgálatok és szenvedélyes viták után a vallomások kétségesnek bizonyulnak, a tanúk megbízhatatlannak, a bizonyítékok sorra meginognak. Végül mindegyik esküdt egyenként és nyilvánosan a „nem bűnös” ítéletre szavaz.

 

Mindig elgondolkodtat, hogy más-más társadalmak (vagyis a kiválasztottak, akik vezetik ezeket a társadalmakat) milyen sokféle módon képzelik el az ideális igazságszolgáltatást. Az angolszász társadalmak az esküdtek döntéseiben (az igazságszolgáltatás demokratizmusában) hisznek, a legtöbb európai állam azonban sokkal inkább a szakértő bíróban, aki évekig tanulja az ítélkezés alapjait, mielőtt először önállóan is döntést hozna.

 

Aki járt már magyar bírósági tárgyalóteremben, az erősen csodálkozik az amerikai filmeken. És nem véletlenül. Én magam hosszas jogi tanulmányok után sem értem, hogy lehet rábízni a laikusokra egy olyan döntést, amelynek meghozatalára sokszor hosszú évek tanulmányai sem készítik fel az embert?

 

 

Mindez egy külföldi motoros balesetről készült filmfelvétel kapcsán jutott eszembe. A filmen azt látjuk, hogy egy kétszer kétsávos út egyik belső sávjában áll egy nagyobb személygépkocsi, és tőle jobbról ugyanabban a sávban egy motorkerékpáros. Hirtelen valamilyen vita támad közöttük (talán a motoros késve indul el az autós szerint), és látjuk, hogy a motoros a vitában támadt dühében öklével rácsap az autó jobb első részére, mire a személygépkocsi jobbra forgatott kormánnyal megindul felé, felborítja az álló motort, a motoros az úttestre zuhan, majd az egyik lábán kis híján átmegy a külső sávban mellettük elhaladó másik – vétlen – személygépkocsi.

 

Hiszik vagy sem, hasonló sztoriért nem kell külföldre mennünk. A budapesti utak is tele vannak dühös, frusztrált, csalódott, vagy éppen csak a végletekig türelmetlen emberekkel, akik vettek maguknak néhány tonna vagy mázsa formára kalapált fémet, és ettől egy kicsit elsimulnak a ráncok a homlokukon. Ezek az emberek a legkisebb közlekedési konfliktusból is képesek valódi drámát kreálni. Nem kell ehhez más, csak hogy szabadon engedjék az indulataikat. Erre persze Önök azt is mondhatják, nincs ebben semmi újdonság, hiszen évek óta emberi drámákról írok Önöknek cikkeket… Amiről azonban még nem nagyon értekeztem korábban, az a közúti közlekedésben elkövetett szándékos szabályszegő magatartások sora, amikor ahhoz, hogy valakinek a tettéből bűncselekmény legyen, még csak sérülés sem kell. És itt jön be az igazságszolgáltatással kapcsolatos dilemma. Jogászok hosszú sora tanul, és vitatkozik arról/azon, hogy mit jelent egy sérülés puszta veszélye, hol van az a határ, amikor a veszély önmagában is elegendő a büntetéshez. A közúti balesetek akkor válnak büntetőügyek tárgyává, amikor azokban valaki ‒ más gondatlanságából ‒ 8 napon túli sérülést szenved. A közúti veszélyeztetés azonban önmagában a veszélyhelyzettel is megvalósul, és a sérülés durvasága már csak „minősítő körülmény”, amely a törvény által megszabott büntetés súlyában fejeződik ki. A törvényalkotó minden bűncselekményt úgy fogalmazott meg, hogy attól egy közönséges földi halandónak égnek áll a haja. A közúti veszélyeztetés tényállása például így néz ki: „Aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével közúton vagy közforgalom elől el nem zárt magánúton más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ez az alapeset, de a törvényalkotó durvább esetekre is gondolt. Ha például ugyanez a magatartás valakinek súlyos testi sértést okoz (ami praktikusan a 8 napon túli sérülést jelenti), akkor a büntetés 1-től 5 évig terjed, de ha a sértett meghal, akkor 5-től 10 évig terjedő szabadságvesztés a tét. (Összehasonlításul: egy halálos közúti balesettel ‒ ami mint tudjuk, gondatlan cselekmény ‒ 1-től 5 évig terjedő szabadságvesztést kockáztatunk.) A lényeg azonban az, hogy ezek a magatartások nem gondatlan jellegűek, mindig szándékos magatartásra vezethetőek vissza. Nem untatom Önöket a szándékosság és a gondatlanság különböző válfajaival, mert azonnal más olvasnivaló után nyúlnának, legyen elég annyi, hogy a magyar büntetőjog-elmélet szerinti fogalmak értelmezését nem szívesen bíznám laikus esküdtekre. A szándékosságnak is különböző formái vannak, és nem mindegy, hogy éppen melyikről van szó. Ha a szóban forgó autós ún. egyenes szándékkal közelít a motoroshoz (mi mással tenné, hiszen tettének jól láthatóan előzménye van, meg akarja leckéztetni a másikat), akkor tettét a bíróság súlyosabban ítéli meg, mintha éppen csak belenyugodott volna abba, hogy lesz, ami lesz, megteszem, amit elgondoltam, aztán majd meglátjuk, mi lesz az eredménye. A motorosok Magyarországon szerencsére ritkán keverednek eldurvuló közlekedési konfliktusokba, a bringások annál inkább. És hála a GoPro kameráknak, mostanság egyre gyakrabban azt is tudjuk, hogy mi történt valójában, nem csak azt, hogy mire emlékeznek ebből a kissé megszeppent tanúk….