Mítoszok és valóság: a motorolajok titkai (X)

A motorolaj sikamlós, mindent bekoszol, lecsöpög a garázspadlóra, gyakran füst formájában jelenik meg a kipufogóvégeken, és a háziasszonyok utálják, ha a konyhába visszük.





Az olaj a motorblokkban olyan, mint testünkben a vér – nélküle se előre, se hátra. Azt még a kevésbé technikai beállítottságúak is tudják, hogy a motorban gyakran ellenőrizni kell az olajszintet, különben jön a baj. De honnan származik a motorolaj, mi a dolga, és igazából mi a különbség a hipermarketes, ezer forintos „kence”, és a motorosboltban kapható, literenként akár tízezer forintos nagyságrendet is elérő hiperolajok között? Rövid írásunkban ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat.

 

 

 

Rövidesen a kerék feltalálása után észrevették az emberek, hogy az könnyebben gördül, ha a tengelyt bekenik állati zsiradékkal – igen ám, de vajon melyik a jobb, a disznózsír vagy a fókafaggyú? Elkezdtek hát kísérletezni, és ezzel kvázi megszületett a kenéstechnológia, ami később a világ egyik legnagyobb ipari ágazatává nőtte ki magát. Több ezer éve használunk életünkhöz különböző, akár növényi eredetű olajokat, de csak az elmúlt két évszázad során kezdtük el igazán kiaknázni a föld mélyén megbúvó nyersolajat, és az abban rejlő lehetőségeket.
A korai automobilokban a működésükhöz szükséges üzemanyag előállítása közben létrejövő, mindenféle különböző, csúszós, sikamlós melléktermékeket alkalmaztak konstruktőreik a fém alkatrészek kenésére és hűtésére. Kezdetben mindenki a saját elképzelése szerinti, különféle „szereket” használt, de ahogy a gép által hajtott járművek iránti kereslet egyre nőtt, nem csak a gyártásban – pl. Ford futószalagos sorozatgyártása – de a kiszolgáló iparban is sürgősen szabványokat kellett bevezetni, s ez különösen igaz volt a kenő- és üzemanyagokra. Az 1930-as évekre a gyártók felismerték, hogy egy világszabvány bevezetése elkerülhetetlen lesz.
A motorolajokra vonatkozó első szabványt az amerikai Automobilmérnökök Társasága (SAE - Society of Automobile Engineers) hozta létre. „Nyúlósságuk”, idegen szóval viszkozitásuk szerint osztályozták az olajokat, vagy egyszerűen fogalmazva folyékonyság szerint állítottak fel egy sorrendet. Egy folyadék „folyékonysága” azonban azt is meghatározza, hogy mennyi csúsztatófeszültséget képes elviselni, azaz kiderült, hogy minél magasabb az olaj viszkozitása, úgymond annál erősebb is.

 

 

 

Az SAE száz Celsius fokon mérte az olajokat, egy átlagos főtengelycsapágy üzemi hőmérsékletén. Az ásványi olajok éppen ezen hőmérsékleten kezdenek túl híggá válni, ezért a viszkozitás szabványában azóta is ezt a metódust alkalmazzák: egy ismert nagyságú lyukon folyatják át az olajokat, és mérik a folyássebességet. Ez adja meg a folyadék kinetikai viszkozitását, SI mértékegysége a mm2/sec, de George Gabriel Stokes, a viszkozitás méréstechnológiájának egyik úttörője után a centistokes (cSt) mértékegység is használatos lehet.
10 és 50 között ötlépcsős rendszert állított fel az SAE, ahol a tízes szabványt az 5,6 cSt alatti-, míg az 50-est a 16,3-21,9 cSt közötti viszkozitási értéket adó olajoknak szabták ki. Átlag szabványnak az SAE 30-at adták meg, ami az akkoriban használatos belsőégésű automobil erőforrások kenési igényeit tökéletesen ki tudta szolgálni átlagos felhasználás során. A versenysportban SAE 40-es és 50-es olajokat használták, illetve extrém időjárási körülményekre is külön kenőanyagok voltak, de a második világháború által elindított technikai fejlődés hamar új kenőanyagok megjelenését tette elkerülhetetlenné.
A hosszú láncú polimerek felfedezése jelentette a megoldást. Kikísérletezték, hogy kémiai úton előállított szénhidrogénekkel jelentősen javítható egy olaj magas hőmérsékletű viszkozitása az alacsony hőmérsékletű folyékonyság befolyásolása nélkül. Így egy addig SAE 30-as olajat – ami mínusz 10 Celsiustól fölfelé volt alkalmazható – könnyedén SAE 50-ig lehetett javítani csupán adalékolással. Az ilyen módon módosított olajok számára bevezették a viszkozitási szabvány második, avagy „téli” tábláját, amit az angol winter szó után egy W-vel jelöltek.
A legalacsonyabb hőmérsékletben használható olajoknak a 0w-s megjelölést adták, ezek -30 Celsius alatt is használhatóak, míg a felső határt ötösével ugrálva a 25w-s olajok adták, melyek -5 Celsius fokig képesek megőrizni viszkozitásukat. Az olajok polimeres adalékolásából fakadó besorolás-változásokat követően az addigi szabvány 30-as olajokat (alacsony és magas hőmérsékleten mutatott tulajdonságaik után) tehát immár SAE 20w-50-nek kellett nevezni – s ezzel megszületett a ma is használt és ismert besorolási rendszer.
Az 1960-as évek derekára a folyamatosan fejlődő petro-kémia iparban előállított különböző adalékoknak köszönhetően rendkívüli mértékben megnőtt az ásványi olajok felhasználhatósága, de elsősorban a repülőgép ipar rohamléptekkel történő fejlődése további fejlesztések bevezetését tette szükségessé a kenőanyagoknál – elkészültek az első szintetikus olajok.

 

Az első eljárást a Mobil olajcég fejlesztette ki, miközben olajsárból és szénporból próbáltak használható üzemanyagot kinyerni. A rohamléptekkel fejlődő műanyagiparban újonnan előállított poliolefinek (és az azokból kinyert, legkülönbözőbb adalékok) adták az újfajta kenőanyagok alapját, ma ezeket a fajtájú olajokat hívjuk fél-szintetikusnak. Tisztán ásványi eredetű „testvéreikhez” képest jobb hőelvezetési képességekkel rendelkeznek, képesek sokkal tovább elállni, kevésbé érzékenyek, ha üzemanyaggal, vagy annak melléktermékeivel találkoznak, egészen alacsony viszkozitási értéknél is jó kenési tulajdonságokkal rendelkeznek, azaz sokkal állandóbb a viszkozitási indexük és még tömegre is könnyebbek. Ellenben továbbra is viszonylag jól keverednek levegővel, ezért igazán nagyteljesítményű rendszerekben (pl. repülőgép turbinákban vagy versenyautó motorokban) továbbra sem tökéletesek.
Ismét a repülőgép ipar nyomására egy újabb „csodaszert” fejlesztett ki a petrolkémia, ez volt a poliol észter, a kenőanyagiparban az erre alapozott termékeket hívjuk észter-bázisú szintetikus olajoknak. Amellett, hogy a poliol észterre alapozott kenőanyag elképesztően erős és roppant jól tartja viszkozitási tulajdonságait a legextrémebb hőmérsékleti és nyomásértékek közben is, ráadásul szinte egyáltalán nem keveredik a levegővel, ami különösen alkalmassá teszi nagyteljesítményű rendszerekben történő felhasználásra. Ezen felül az ásványi olajokkal ellentétben szinte örökéletű is a szintetikus kenőanyag, ezért a keveset használt, de nagy értékű veterán járművek tulajdonosai is előszeretettel használnak kedvenceikben szintetikus olajokat.

 

 

 

Manapság megannyi óriási olajipari cég képviselteti magát a motorolaj-piacon különböző termékeikkel, köztük a francia IPONE-nal. Az IPONE 1985 óta gyárt csúcstechnológiás eljárással készülő versenyolajokat utcai motorokhoz, off-road gépekhez, illetve robogókhoz és quadokhoz egyaránt. Minőségi termékeik jelen vannak a versenysport minden területén, csakúgy, mint a nyüzsgő urbánus forgalomban: a csúcskategóriás, versenyminőségű, szintetikus négyütemű motorolajok mellett – amelyek a legmagasabb szinten versenyző csapatok igényeit is maradéktalanul kielégítik – akár eperillatú kétütemű adalékot is választhatnak a városi tinédzserek robogóikba.
Amennyiben kompromisszummentes minőségre és abszolút megbízhatóságra törekszik, forduljon bizalommal az IPONE motorolajokhoz!

 

(x)