Mert ez Afrika! - Nyugat-Afrika III. rész

Ahogy a legjobb motorozni – Irány a gyémántrégió – Akkor ez a mennyország? – Kalandorok, szerencsevadászok – Véres gyémánt helyett gyermekgyémánt.


A cikk első része itt, a második pedig itt olvasható.

 

Szóval Bo városában finoman ugyan, de egyértelműen lehomoszexuálisoztak minket. Talán a hosszú hajam tette. Némi izgalommal gondoltam arra, hogy ma már az igazi gyémántkörzetbe érünk, nem oda, ahol a kereskedelem zajlik, hanem oda, ahol a bányászat. Itthon még azt tanácsolta Tlacnak egy kinti ember, hogy üljünk be a legjobb hotelbe, és keressük a libanoniakat. Azok biztosan benne vannak a gyémántbizniszben, kis szerencsével szerezhetünk vezetőt, aki elkalauzol egy-két bányába.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Kattintson a képre a galériához!

Aznapi kitűzött úti célunk így hát Kono volt, a tervek szerint zömmel földutakon haladunk egész nap. A nap a szokásosan indult, reggel még kellemesnek mondható huszonegynéhány fok, szinte hűvös. Pár napja már nem az autó mögött szívtam a port, hanem előrementem. Ahol elágazás volt, megvártam a többieket, illetve nagyjából 20 percenként, félóránként akkor is, ha egyértelműnek látszott az útirány.

 

A motorról és a motorosfelszerelésről eddig nem sok szó esett. Pólót, rajta egy protektoringet, azon krosszmezt, alul krossznadrágot, krosszcsizmát viseltem, hátamon kisebb hátizsák, benne egy üveg víz, övemen fényképezőgép, egy Canon G15. Ez tulajdonképpen egy kísérlet volt arra, hogy megszabaduljak a súlyos felszereléstől, ami egy tükörreflexes vázból, egy 70–200-as nagy fényerejű objektívből, valamint egy közepes és egy nagylátószögű zoomból, egy 24–105-ös és egy 10–22-es objektívből állt. (Be kell vallanom, itthon megbántam, hogy nem használtam többet a profi felszerelést.) Minden egyebet a kocsi hozott, semmit nem cipeltem tehát, csak motoroznom kellett. Az útvonal is az autóban lévő GPS-re volt feltöltve, ezért hát a nagy összetartás.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Már hat-nyolc éves kortól dolgoznak a gyerekek, igaz,
úgy tűnt, hogy nem hajszolják őket

Az idill nagyjából déli egy óráig tartott, akkorra a levegő már az éppen csak elviselhető szintig melegedett. Negyven fokhoz közelített a hőmérséklet, a levegő páratartalma 80% körül alakult. A hőség menet közben még éppen tűrhető volt, de megállásokkor úgy éreztem, meggyulladok a motorosruhában. A protektoringet minden alkalommal igyekeztem levenni, a krosszmez már tíz óra körül ment a hátizsákba.

A DRZ remekül bírta a viszontagságokat, ezek az utak meg sem kottyannak egy ilyen motornak, igazán csak a kezdeti folyóátkelésekkor izgultam, nehogy beázzon valami. Egy kannatartó konzolt is készíttettem itthon, de ez végül eltörött. A kannába vizet töltöttem, és időnként engedtem belőle egy keveset a sisakba, amely így egy órán át hűtötte a fejemet.

 

Túrák Nyugat-Afrika
A hegyeket, erdőket átszelő földutak tucatnyi házból
álló vagy még kisebb falvakat érintenek

A mi vörös-poros utunk a hegyeken vezetett keresztül, és ahol kissé megnyílt az út menti növényzet, megálltam körülnézni. Az ég Afrikában ritkán kék, leginkább kiégett, tompa szürke, a pálmafacsipkés hegyláncok párába burkolóznak, igazi trópusi táj veszi körül az embert. Egyszer-kétszer majomcsorda keresztezte utamat, egy ízben kettévágtam a csapatot, a kölykeiket cipelő nőstények még átfutottak előttem, én pedig megálltam, hogy ne okozzak nagyobb kavarodást, de a nagyobb termetű hímek nem igyekeztek a nőstények után, a fölém magasodó partoldalról vicsorogtak rám. Jó sokan voltak, úgyhogy jobbnak láttam odébbállni. Még nem felejtettem el a Freetown melletti csimpánzrehabilitáló parkban látott betonbunkereket, amelyeket az esetleg kiszabaduló csimpánzok ellen építettek a vendégeknek, személyzetnek.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Így utólag visszagondolva, nagyon jó motoros nap volt a Kono felé vezető út. Néhol az esős évszak esőzései által vágott árkokat, sziklákat, köveket kerülgetve alig hússzal triáloztam, máskor hatvan-hetvenes tempót is tudtam menni. Ezzel azért észnél kellett lenni. Néha órákig nem találkoztam senkivel, időnként azonban hihetetlenül megrakott autó billegett szembe velem – természetesen mindig az élesebb kanyarokban. A laza, poros, apró köves talajon a féktáv jó hosszú, úgyhogy miután egyszer majdnem belerohantam egy égig érő kannahegyet cipelő ócskavasba, legalább a beláthatatlan kanyarokban visszavettem a tempóból. Ezeken az utakon a jobbra tarts csak amolyan ajánlásszerű, a helybéliek, ha szembetalálkoznak, igyekeznek is jobbra tartani – ha még van rá idő. Néha csak úgy, az út kellős közepén kiégett autóroncsok mellett haladtunk el, ki tudja, mióta rozsdásodtak ott. Ez az út egykor ugyan valami főútféle lehetett, mégis meglehetősen ritkán érintettünk településeket.

Túrák Nyugat-Afrika
Az ócska, bádoglemezekből összetákolt kunyhó tulajdonosa
gereblyéket készített. Hidegvágóval, vaslemezből.

Útközben volt időm tűnődni is a közelmúlton. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt vagyok. Arra gondoltam, egyáltalán nem volt baj, hogy én húszéves korom körül hagytam el először Magyarországot. Talán ettől lehet, hogy még egy szlovákiai kiruccanást is kalandnak fogok fel a mai napig. És hát Sierra Leone mindenféle listák szerint a világ egyik legkevésbé látogatott országa, ebben döntő szerepe van a közel másfél évtizedes, elképesztően kegyetlen polgárháborúnak. Ugyanakkor mostani utunk egyelőre pozitív meglepetéseket hozott. Talán két napja megálltunk egy városka – ottani mértékkel nagyváros – főutcáján, és tény, hogy kissé akadályoztuk a forgalmat. Egyszer csak ott termett egy kismotoros rendőr, alaposan letolt minket, majd felszólított, hogy kövessük a rendőrőrsre.

 

Túrák Nyugat-Afrika
A véres gyémántok után újabb probléma jöhet:
a gyermekgyémántok kérdése

Eddigi rutinunk alapján egy darabig értetlenkedtünk, majd megpróbáltuk egy kis pénzzel elrendezni a dolgot, a rendőr azonban hajthatatlannak bizonyult, követnünk kellett az őrszobára, ahol komoly bírságot helyeztek kilátásba. Vétkeink: tiltott helyen várakozva akadályoztuk a forgalmat, az autóból nem lehet hátra kilátni a poggyászoktól, végül, a sofőr nem zárt cipőben vezetett. A biztonsági övet még megmagyaráztuk, hogy éppen álltunk, a tartalék izzókról pedig valahogy megfeledkeztek. Az érvelésük kikezdhetetlen volt: megkérdezték, hogy otthon is megállunk-e, ha tábla tiltja. Mondtuk, hogy nem. Akkor itt miért állunk meg? Mert ez Afrika? New Yorkban nem lehet megállni, ha tábla tiltja, hát itt sem. Félóra után eluntam a macska-egér játékot, és a többiek nevében is azt mondtam: – Igazuk van, elnézésüket kérjük. Az eddigi országokban nem tapasztaltunk ilyen rendet, ezért azt hittük, itt sincs.

 

 

Megértjük, elfogadjuk, de mi idegenek vagyunk itt, akik azért jöttek Sierra Leonéba, hogy megismerjék az országot, amelyről anynyi jót hallottunk. Ebben ugyan volt egy parányi csúsztatás, de a rendőrfőnök egy csapásra megenyhült, a lelkünkre kötötte, hogy a továbbiakban tartsuk be a szabályokat, majd utunkra bocsátott minket. Meglepődtünk a dolgon. Láttunk mi már nem egy táblát, hogy „együtt a korrupció ellen”, de egyikünk sem gondolta volna, hogy bárki is komolyan veszi. Többedszerre tapasztaltuk, hogy Sierra Leone milyen komolyan veszi, hogy helyrehozza az ország reputációját. Útszéli beszélgetésekkor nemegyszer kérdezték, hogy tetszik az országuk, ugye, milyen szép? Higgyük el, Sierra Leone jó ország. Az is meglepő volt, hogy milyen sokan hallottak Magyarországról, amely alig nagyobb, mint az ő hazájuk. Óhatatlanul eszünkbe jutott, hogy itthon ugyan hányan tudnák megmondani, hogy Sierra Leone hol fekszik.

 

Túrák Nyugat-Afrika
A közlekedési infrastruktúrára ráfér még egy kis fejlesztés.
Többfelé találkoztunk útépítési munkálatokkal. Ez még nem az

Az egész napos motorozáskor azon is eltűnődtem, hogy mi most ugyanazokon az utakon haladunk, amelyeken tízegynéhány éve a RUF (Revolutionary United Front) bedrogozott szadista fegyveresei száguldoztak faluról falura, ugyanazokban a falvakban csonkították vagy gyilkolták meg a lakosságot, amelyeken mi is áthaladunk. Egy-két kéz vagy láb nélküli emberen kívül nem volt szemmel látható nyoma a rengeteg kegyetlenkedésnek és szenvedésnek. Azt pedig, hogy ezek az emberek, akik mosolyogva integettek az árnyékban hűsölve, milyen emlékeket őriznek arról az időszakról, hogy miket álmodnak éjszakánként, és hogy hányan siratják azóta is apjukat, anyjukat, gyerekeik kezét-lábát, azt szerencsére nem tudtuk.

 

Túrák Nyugat-Afrika

Késő délutánra járt, amikor az úttól nem messze épületeket és helikopter-leszállóhelyet pillantottunk meg, elhaladtunk néhány, a Véres gyémánt című filmből ismerős vizesgödrökkel tagolt homokos bánya mellett, amelyekben emberek ténykedtek, majd kis vártatva megérkeztünk Konóba, a leghíresebb- leghírhedtebb gyémántvárosba. A város szélén, közvetlenül a főúton felirat: Hotel Kono. Egy hamisítatlan afrikai lounge, árnyas bárral, párás-csillogó sörcsappal. Az egyik asztalnál világos trópusi ruhát viselő emberek ültek. Oroszul beszélgettek, a lounge többi vendége is hasonlóan nagypályás figurának látszott. Mintha valami afrikai kalandorfilm forgatásába csöppentünk volna. – Szobájuk van? Ehetünk valamit? Hideg sörük is van? Akkor ez itt a mennyország? – kérdeztük az arabos külsejű csapostól, akiről később kiderült: libanoni!

 

Az első két sör után meg is kérdeztük tőle, hogy juthatnánk el valamelyik bányába. Fél órán belül ott ült egy szerény fekete férfi , leendő vezetőnk. Az egyik nagy bányában dolgozik. Talán éppen a De Beers, a világ legnagyobb gyémántban utazó vállalatának bányájában.

 

Túrák Nyugat-Afrika
A nagyobb városokat már aszfaltutak kötik össze,
de az országot inkább az ehhez hasonló földutak hálózzák be

Útközben elmesélte, hogy a vállalatok ötéves koncessziót vásárolhatnak a kitermelésre, mellettük a helybeliek is bányászhatnak. Idefelé valószínűleg ilyen bányákat láttunk. Ezek egyébként úgy tűntek, mintha már kitermelt, elszegényedett lelőhelyek lennének, amelyeket a nagyobb cégek már otthagytak. Kísérőnk elmondta, hogy markolósként dolgozik a bányában, két műszakos váltásban, egy műszak kilenc óra, az esős évszakban kevesebb. Elégedett, jó munkának tartja. Mutatott pár egyforma, egyszerű, de tiszta házat, azt mondta, ez egy a bányászoknak épült „settlement”. Jobb állapotban voltak, mint az eddig látott házak zöme.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Vagy félórás zötykölődés után elértünk egy vizesgödrökkel tagolt domboldalhoz, ahol nyüzsögtek az emberek. Közelebb érve láttuk, hogy zömmel asszonyok és meglepően sok gyerek dolgozik. Egyesek a homokot lapátolták, mások a lezúduló patak útját terelgették a megfelelő irányokba, ismét mások méteres átmérőjű szitát ráztak. Megrázóan ismerős kép volt, megint csak a Leonardo di Caprio-filmből. Fura érzés volt a hideg sör után, jóllakottan, előkelő fehér idegenként mászkálni a robotoló helybeliek között és fotózni az életüket. Egyesek arcán fáradt beletörődés, mások mutatták, hogy próbáljuk ki mi is a szitarázást, valaki pár apró követ mutatott. Lehetett gyémánt, és lehetett egyszerű kavics is.

 

Különösen a gyerekek látványa rázza meg az embert. Egy részük arcán jól látható fáradtság tükröződött, mások nevetgéltek ránk, ők még nemrég kezdhették, és talán fel sem fogták, hogy így fog eltelni az életük, hacsak rájuk nem mosolyog a szerencse egy nagyobb kő formájában. Ha megálltam egy felvétel elkészítéséhez, körbevettek, ha leguggoltam, éreztem, ahogy érdes kis majomkezek tapogatják számukra különös, hosszú, egyenes szálú hajam, tágra nyílt szemmel nézték az elkészült fotókat, és ujjongva mutogatták egymásnak, ha valakit felismertek rajta. Egyszer csak egy kis kéz csúszott a markomba. Elvesztem.

Folytatjuk