Egy legenda élete: Szabó II László (1. rész)

A magyar motorkerékpársport élő legendájának életét, versenysikereit bemutató könyvben közel húsz év eseményeit foglalja össze a szerző, Ocskay Zoltán. Nem egyszerűen egy versenyzői karrier története, hanem kitekintés a kor motorsportjára, a hazai és a nemzetközi eseményekre, valamint végigkövethetjük a technika fejlődését.





A könyv megjelenése alkalmából részleteket közlünk belőle, amik ismerősek lehetnek, ugyanis már 2010. folyamán megjelentek a Motorrevüben.




Történetünk 1956-ban játszódik, abban az évben, amikor Szabó II László három bajnoki címet is szerezve berobbant a magyar élvonalba.

A terepgyorsasági bajnokság második fordulójában egy rézsútos lejtő lett sokak rémálma. Szabó II László sem itt, sem a Normafa-lejtőn nem jött zavarba. „Az eléggé meredek, füves hegyoldalt átlós irányban vágta át az útvonal. Aki oktalanul túl merész volt, az gyorsan átbukott a motorjával együtt. Volt is esés bőven. Egy ízben a fiatal Szabó II László is frissebben eresztette Csepeljét, és amikor nyilvánvaló volt, hogy a bukás elkerülhetetlen, helyén volt a kis Szabó szíve, és a sok száz néző csodálatára olyan macskaügyesen „szállt el”, hogy a motor leállása nélkül, alig néhány másodperces veszteséggel folytathatta útját” – írta az Autó-Motor.
A jó eredményt nem csupán a tehetségnek köszönhette Szabó II László. Kemény munka volt a siker mögött.
Sok mindent ellesett Csaba Józseftől, de még többet tanult Ruzsai Józseftől. Ruzsai rendszeresen, vasárnaponként vezetett terepedzéseket. Ilyenkor hasznos tanácsokkal látta el a fiatal motorosokat. Például, hogy bakháton mindig gázzal, messze előre nézve kell menni az egyenesekben. Nyomban pedig nagyon lazán kell tartani a motort a deréknak, a kezeknek. Aki ellenkezik a motorral, hamar leesik róla, mert beszitál.
Minden vasárnap mentek, úttalan utakon, taposták a sarat. Volt olyan edzés a Farkasvölgyben, ahol az volt a feladat, ki tudja tovább feltolni a motorkerékpárt álló motorral. „Ha meghaltam volna, akkor sem álltam volna le. Egyetlen ember tudott csak feljebb jutni, Hernádi Bandi” – emlékezett erre az esetre Szabó II László.
Egy másik alkalommal szántóföldön kellett keresztülmenni, Ruzsai azt mondta, itt átvágunk, mert arra van az országút. Ez az átvágás majd egy délelőttbe telt, mert széria motorokkal, sima gumikkal a sárban minden leragadt. A cipőre éppúgy ragadt a sár, mint a kerékbe, és nem lehetett végül tolni sem. Laci bakancsban, új lódenkabátjában volt, a kipufogót betekerte azbesztzsinórral meg szigetelőszalaggal, hogy ne égesse meg a nadrágját. De annyit hozzáért a kipufogóhoz a nadrág, hogy megperzselődött a hőtől. Ettől a karburátor meggyulladt, végül elkezdett égni a motor.


1956. május Városliget. Gondos Aranka vezet Csepelen (23), mögötte Marsovszky Gyula (37) és Szabó II ugyancsak Csepelen


„Megijedtem, nehogy leégjen a motorom, a lódenkabátomat lekaptam, azzal oltottam el a tüzet. Aztán visszamentünk az egyesületbe, és abban a koszos, vizes ruhában felültem a villamosra, úgy mentem haza. A kabát egyik oldala félig hiányzott, és amikor hazamentem, úgy tettem fel a fogasra, hogy ne látsszon. Pár perc múlva anyám elkezdte keresni, minek van olyan rettenetes égettrongy-szaga. Levette a kabátot, és látta, hogy a szép lódenkabát odavan. Fogott egy ollót, lett belőle félkabát. Sokat csúfoltak utána a srácok, mert a zsebénél volt félbevágva.”

Az edzések általában a Ságvári-ligetnél fejeződtek be, ott le kellett állítani a motort mindenkinek, és az volt az utolsó feladat, ki ér le előbb a Budagyöngyéhez, álló motorral! Gurulva. Mindenki hasalt a motorján, a kocsik között ügyeskedtek lefelé. És a legnagyobb kitüntetésként az edzésen kitűnők elmehettek még egy kört motorozni Ruzsaival. A Hernádi-fivérek és Csaba mellé egyre többször bekerült Szabó II László is. A törekvő, céltudatos fiú elszántsága megtetszett Ruzsainak, mind többet foglalkozott vele.
A téli holtszezonban az MHS-ben hetente egyszer-kétszer volt tornatermi edzés. Erre hétvégén, aki akart, még rárakott. És Szabó II László akart. Mindig cinege volt, 53-54 kiló, ezért a fizikai felkészültségnek kulcsszerepe lett. Az edzések haszna bejött, a nehéz versenyeken is bírta erővel.



Bakteleszkópon mozgott a kerék a 125-ös Csepel krosszgépen. A széles sisakellenző évtizedekkel később lett divat. Az 1957-es terepversenyen Vencel Mihály előtt

„Még nem motoroztam, amikor egyszer hallottam a rádióban Papp Lacit beszélni. Megfogott az akaratereje, hogy a semmiből eljutott az olimpiai bajnokságig. Később, amikor feljártam tréningezni a Normafához, láttam, hogyan edz, és mit csinál. Én azt szépen átvettem. Azt mondtam magamnak, ha neki sikerült, nekem is sikerülni fog. Egy barátommal, Terdik György együtt jártunk télen fizikai edzésre. Futottunk, vittünk kötelet, húzódzkodtunk. Kesztyűt húztunk, és a Normafa lejtőn kézen mentünk le. Nekem a kezem mindig hamar elfáradt, ezért erősíteni akartam.”

Május 13-án a túrabajnokság második fordulóján száztizenöten indultak, tizenöten értek célba, és közülük hat volt értékelhető. A 125-ösök mezőnye volt a legnépesebb, a negyvennyolc indulóból négyen értek célba. Szabó II. László győzött, 46 hibaponttal. Nála jobb eredményt csak a 250-es kategóriában versenyző Ruzsai József ért el, aki 6 büntetőponttal adta le menetlevelét. A mezőny java a Recsk feletti nyolc kilométeres sártengerben vérzett el. Jellemző a körülményekre, hogy a sár miatt a versenybírók nem tudtak eljutni a szakaszra, így nem volt, aki tájékoztassa a rendezőket a történtekről. Egy helyi fogatos 30 forintért vontatta ki a sárba ragadt motorosokat.


Jövő pénteken egy következő részlettel folytatjuk a sorozatot.