Albániába, de mivel is?

Állok a kirabolt műhelyem ajtajában. Két hét múlva Albániába készülünk . Hagyján, hogy elvitték az „Afrikás” trélerem, autóm, szerszámaimat, Yamaha TTR600am de még az Albániára készülő Suzuki DRZ-E-met is. A legnagyobb precizitással szedték össze az összes pótalkatrészt, gumikat, supermoto kerekeket... szóval mindent.


Keseregni felesleges, inkább a megoldásra koncentrálok. Ilyenkor mutatkozik meg a jó haver. Ezúton köszönöm a felajánlott motorokat Mező Janinak, Dr. Varga Petyának és Marton Andrisnak. Alapos megfontolás után Andris Afrikát körbejárt Suzuki DR-Z-je mellé teszem le a voksom.

A csapat

Eredetileg többen indultunk volna, de a szokásos lemorzsolódások miatt motorral ketten, az assistance autóban hárman maradtunk. Molnár „Medve” Attila egy Yamaha WildStar 1600 nyergében, jómagam a fent említett DRZ-S el. Két motor közti kontraszt már csak akkor lenne nagyobb ha egy 50-es robogóval és egy Boss Hoss-szal vágunk neki a távnak. Assistance legénységét Szabó István, Király Zoli és Kuharcsik Józsi barátaim erősítik.

Indulás: Kisapostag-Szabadka

11 óra van és javában keresünk egy szerelőt Budapest környékén, mert az assistance autó hátsó difije elkezdte okádni a kardánbehajtásnál az olajat. Kevés az esélye, hogy délre a 80 kilométerre levő starthelyre érjünk.
Viszonylag hamar letudjuk a minden utazásnál  „kötelező gikszert” és már megyünk is Akasztóra. Aki nem élt a 90-es években az nem biztos, hogy tudja, hogy 3311 lakossal rendelkező Akasztó nem csak egy római katolikus templommal, halászcsárdával és horgászparkkal büszkélkedhet. A falu egyik félreeső utcájában tornyosul a régen szebb napokat is látott, ma rettentessen lepukkant állapotban lévő, 21 000 férőhelyes Stadler Stadion. Azon kívül, hogy a stadionra költött minden egyes forint jogtalan áfa visszaigénylésből származik, ez a megalomán agyszülemény okozta Stadler József alföldi juhász bukását. Többek között még arról is híres, hogy itt volt látható, míg el nem lopták  Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című képe. Hogy a kép nem eredeti, arról az APEH világosította fel a vállalkozót egy majd kétmilliárdos fiktív számla benyújtása után. A bajon persze már a vállalkozó saját verziója sem segített: ” Az „Utolsó táncmulatság" című festményt egy Leonardo keresztnevű ukrán festőtől vette, aminek a címét rosszul fordítottak le oroszból, ezért terjedt el róla, hogy megvette Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora" című világhírű művét.” Van más probléma is a védekezésben. Kísértetiesen hasonlít a két mestermű. Mint az eredetin, mint Stadlerén táncnak még nyoma sincs. Viszont van egy súlyos különbség így bárhonnan nézzük eléggé sántít a dolog. Leonardoé egy mozdíthatatlan freskó, juhászunké egy olajfestmény.

Akasztó után is a  „Magyar Bermuda háromszögben” folytatjuk a túrát, ahol a 90-es években adó milliárdok tűntek el. Következő célpont a Keceli Pintér művek hadiparkja. Itt a magyar hadsereg leselejtezett harcieszközeinek tárháza rozsdásodik az alföldi esőben. A bejáratnál egy interkontinentális rakéta várja a gyanútlan látogatót. Arrébb, ahogy régen Magyarországot hívták  „legvidámabb barakk„ első számú vezetőjének, Kádár Jánosnak a kormánygépe, egy AN-24V. A nagyon kedves tárlat vezető elárulta, hogy Kádár ezen a gépen talán egyszer ült, mert rettentően utálta a repülést. Ezeken kívül több száz harci jármű, tankok, repülők, helikopterek és egyéb nyalánkság várja a lelkes érdeklődőket. Az 1500 forintos belépő nagyon megéri annak aki fogékony a hadi technikára vagy kíváncsi a múlt egy darabjára. Egy fél napot simán el lehet nézelődni.

Késő délután van mire a nap harmadik látnivalójához a Szegedi Tisza parthoz, a Boszorkányszigethez érünk, ahol forgalomból kivont uszályok hosszú sora várja, míg léket kap és elsüllyed. Elég szürrealisztikus látvány a rengeteg enyészetre ítélt úszómű látványa. Érdekes, hogy ezek nem számítanak veszélyes hulladéknak egy jogi kiskapu miatt. „Ahol nem tilos vesztegelni, ott szabad”. Így a tulajdonosra van bízva, hogy ez napokig, hónapokig vagy akár évszázadokig tart.

2. nap: Szabadka–Belgrád

Reggel megnézzük a méltán híres szabadkai piacot. Elég kevés ember lézeng, így nem kell közelharcot vívni a hamisított farmerért és a reggeliért a hamburgeresnél. Elindulunk Újvidék felé. Számomra az Újvidéki városnézés szerszámbeszerzésbe redukálódik miután az egyik frissen vásárolt motorzár nem nyílik. Határtól egy kicsit messzebb a magyar nyelvel már nehezebben boldogulok, így activitivel magyarázom a fűrész és az erővágó vásárlásának szándékát. Az ötödik üzleten már a kezemben is vannak az áhított szerszámok. Nekiállok a kemény melónak, 13 másodperccel később már dobom is be a 10 000 forintos lakatot a kocsiba. Az hagyján, hogy öt zárás – nyitást bírt ki a technika, de hogy ennyi idő alatt el tudtam vágni, az elképesztett.

Belgrádban egy szó szerint fapados busszal vágunk neki a belvárosnak. Erős kontraszt a buszon lévő kemény ülőlap és  az elektronikus kijelzős jegykezelő között. Múlt és a jelen jól megfér egymás mellett. A régi várból  (Kalemegdan) csodálatos kilátás nyílik a Duna azon szakaszára ahol a Száva ömlik bele. Ennek a helynek sok magyar történelmi múltja van. Többek között Hunyadi János 1456 július 22-én itt tartoztatta fel a tízszeres túlerőben lévő törököket. Ez a csata 70 évre megakasztotta a török hódítást, de aztán csak bedarálták Magyarországot 150 évre. Keresztény világ annyira örült ennek a sikernek , hogy még ma is harangoznak minden délben. Városnézés után folytatjuk az utunkat a100 kilométerre lévő esti szállásig. Jobb napokat is látott, benzinkút melletti  poszt szocialista tömegszálláson egy igazi gyöngyszemet találunk. Ebédlő egyik sarkában egy komplett nagyasztal képekkel és díjakkal hirdeti, hogy ebben a kócerájban egy mesterszakáccsal van dolgunk. Aki olyan maradandót alkotott az életében ami még a Guinnesse évkönyvben is szerepel. Ennek megfelelően a vacsora valami leírhatatlanul jó, ráadásul fillérekért.

3. nap: Tara Grad


Reggeli rajt után előbb csak kisebb – nagyobb dombokat kell leküzdeni, majd hegyekbe vált a táj. GPS a szerb határ átlépése óta kisebb-nagyobb hibákkal dolgozik. Montenegró felé fordulva hirtelen 400 kilométerrel megugrik a távolság, ezért megállunk rendbe szedni a technikát egy hegyi kilátónál, Zoli trombitaszóval szórakoztat bennünket. Több mint 1500 méteren vagyunk, így a kilátás csodálatos.  A montenegroi határ is hegyek közti fennsíkon helyezkedik el, hogy aztán a túloldalon majd 1000 métert menjünk lefelé a szerpentinen. Itt már kanyar, kanyar hátán következik míg elérjük a Tara folyón átívelő Đurđevića Tara hidat. Az 1940-ben elkészült 365 méter hosszú híd 5 ívéből a legnagyobbik 172méterrel a Tara folyó felett ível. Elkészültekkor ez volt Európa legnagyobb beton hídja. Megállunk nézelődni és fényképezni, egyszer csak a kis ajándékboltból előjön egy nagyon kedves eladó és magyarul mondja, hogy az assistance autó rengeteg matricája mellett jól nézne ki pár Montenegroi is. Ajánlatnak nem tudunk ellenállni.

Este célunk a Tara Grad, egy csodálatos kemping a folyó partján. Még 100 kilométer van hátra. Mellékútra kanyarodunk ami épp hogy egy autó szélességű. Az aszfalt viszonylag jó minőségű, de úgy kanyarog , hogy harmincnál többel nem nagyon tudunk menni. Nem is nagy baj , mert a táj szenzációs. A Durmitor nemzeti parkban haladunk, hegyek között kanyargunk, kis, pár házas tanyákkal és piciny falukkal. Egyik szép kilátású pihenőnél megállunk, ahol kedélyes 50 körüli tulajok instant kávét szolgálnak fel kalyibájukban. Hamar kiderül, hogy a férfi Montenegrói a feleség viszont szerb, vagy fordítva. Lényeg, hogy a férfi viccesen becsmérlő megjegyzést tesz a másik népre, mire az asszony válaszul egy jó kis tockossal kedveskedik neki. Civódásukon jókat mosolygunk.


###


4. nap: Tara Grad–Podgorica

Délben indul a vadvízi evezés a Tara folyón.  Addig is, hogy teljen az idő, Zoli barátom előveszi Afrikát is megjárt postakürtjét és éktelen trombitálásba kezd a tábor közepén. Produktuma művészi színvonala a nullát verdesi, amit a tábor több lakója is jelez neki kiordítva a sátrából. Lelkes közönség hiányában a mi Zolink abbahagyja kétes értékű mutatványát.

Már majd egy órája ülünk a recepción neoprénbe csomagolva, sisakkal a fejünkön mikor megjön egy viharvert, slick gumikkal rendelkező Pinzgauer matuzsálem terepjáró. Tankolás után nagy sebességgel viharzunk ki a táborból. Sofőrünk csak a padlógázt ismeri. Hegyre felfutó kanyarokat többször csak az utolsó pillanatban tudja bevenni, a tenyérszervós kormányt tekergetve. Csak úgy pattogunk a kocsi hátuljában az orosz és angol turisták társaságában.  A halálközeli élménynek és az esztelen száguldásnak az vet véget, hogy megérkezünk a túra kiindulási pontjára. Gyors helyleosztó után már a vízen is találjuk magunkat. A víz viszonylag nyugodt, de gyönyörű tájon haladunk keresztül . Kezdőknek tökéletes, de aki igazán nagy adrenalin löketet akar, az tavasszal vagy ősszel jöjjön, amikor 5 méterrel magasabb a vízszint.

5. nap: Podgorica–Tirana–Durrës

Azt már nem is mondom, hogy csodálatos útvonal volt előző nap Tara Gradtól Podgoricáig, mert Montenegro szenzációs. Ha vannak is Podgoricának látnivalói azok nekünk kimaradtak. Este későn érkeztünk a városba és az idő elment a szálláskereséssel, reggel meg már mágnesként vonzott bennünket Albánia.

A határ hatalmas csalódás. Minden flottul működik, mindkét oldalon. El sem hisszük, hogy tíz perc és már egy más országban járunk. Az albán határőrök szinte berúgdosnak az országba! Felháborító! Hol marad a gyanútlan motoros vegzálása? Hééé!!! Nem ezért jöttünk Albániába! Elmaradottságot, káoszt, szívást akarunk! Azért még reménykedünk, amikor az új aszfaltot néha megszakítja egy kis terepezés a főváros felé. De a móka csak párszáz métert tart. Tirana, azon kívül, hogy itt-ott bóklászik egy-két tehén és kicsit több a koldus, nem nyújt extrémebb élményt mind bármely más európai nagyváros. Kénytelenek vagyunk igazi turistába válltani, gyalog bejárjuk a város nevezetességeit, majd megállunk egy fagyisnál.  Nézegetjük a város forgalmát, Zoli a pult előtt álló szakadt, de szemmel láthatóan makkegészséges  alakra mutat. - Te ez a pali előbb az útkereszteződésnél tolókocsiban kéregetett ! Az ominózus helyre pillantunk, ahol már másik melós nyomja a rokkant kocsiban. Munkamegosztás van.

Délután van, magunk mögött hagyjuk a fővárost és a 40km-re lévő tengerparti üdülőhely felé vesszük az irányt. Durrës tengerpartján fürdeni nem lehet, mert a víz valami félelmetesen mocskos. Kárpótol bennünket az esti vidámpark és a tömött éttermek sora a parton.

6-7. nap: Durrës-Tiva

Szép út, gyors határ, egy nap napozás a Montenegrói tengerparton.

8. nap: Tivat-Ostroska Greda–Dubrovnik

A kotori öböl fentről valami szenzációs. Európa legdélebbi fjordját körbeölelő egy kilométer magas hegyre számtalan kanyarral megspékelt szerpentin visz fel. Ez a motorosok Mekkája.

Az Ostroska Greda-i Ostrog kolostor  a pravoszláv egyház legjelentősebb központja, 900 méter magasan áll a hegy oldalában. Természetesen szerpentin visz fel rá és pazar a kilátás. A legenda szerint aki ide ellátogat, az gyógyulásban reménykedhet. Gyógyulni vágyóból van dögivel. Hosszú sorbaállást egy magyar családhoz való csapódással enyhítjük, akik majd másfél órával előrébb járnak  térben és időben. Mellettünk 50 méteres szakadékot elválasztó kőfal minden repedésében különböző nemzetek aprópénzei vannak dugdosva. Helyiekhez igazodva én is keresek egy kis aprót a zsebeimbe. Találok is egy Mauritán 50 Ouguya-t. Ez még Mauritániában is ritka kincs, itt a kőfalban meg különösen egyedi. A kolostor aprócska helyiségeibe bejutva különböző rituálékat láthatunk a helyiektől. Ki a képeket csókolja, ki a padlót. Egy dolog mindenkibe egyforma, a pénzt nem sajnálja a szentektől és a kegytárgy mellé rakják egy kis kosárba.

Dubrovnik csodálatos! Ennyi, nincs tovább. Horvátországról több jó nem mondható el. A vadkapitalizmus szabadrablása itt csúcsosodik ki. 1,5 literes ásványvíz 3 euróért a vár bejáratánál, 40 kunás (1680ft/h) autóparkoló és 16 kunás (670ft) gombóc  fagyi. Hé haver, nem durva ez egy kicsit? Itt megjegyzem, Monte Carlóban a kikötőnél  az uszoda mellett 1,50 euró a parkolás. Azt hiszem a két hely azért nem egy kategória. A várostól távolodva sem javul sokat a helyzet. Kívülről jól kinéző házakban öreg nénikénél konyhában a szakadt lepedős gyerek méretű sezlonyon 20 euró/fő a szállás. Döbbenet!

9. nap: Dubrovnik mellett valahol–Mostar–Sarajevo

A horvátoknak az a szerencséjük, hogy ennyi balga turistájuk van. Sok országban jártam, de számomra ez az egyik legellenszenvesebb.  Kíváncsi vagyok, meddig csinálhatják még ezt büntetlenül. Most is 5 fővel kevesebb vendégük lett, mert mi is menekülünk az országból.

Megnyugvás Bosznia földjére lépni. Mostar belvárosa nem véletlen a világörökség része. Az öreg híd járdája rettentően meredek és csúszós.  Szerintem minden napra jut egy-két ficam és minimum heti egy lábtörés. A helyiek kétszer is meggondolják, hogy itt menjenek át a keresztény-mohamedán világot kettéválasztó Neretva folyón. Van aki a híd felénél megáll és egyszerűen leugrik a 20 méteres mélybe. Ezek persze nem öngyilkos jelöltek, hanem bemutatót tartó fiatalok akik először még beszedik a mutatványért járó aprót a nézelődőktől.

Szarajevoba érve a Maci GPS-e katapultál és a hegyre visz fel a belvárost mutatva. Miután az emelkedő dőlésszöge meghaladja a 40 fokot újratervezésre ösztökéljük a technikát. Szállásunk a belváros szívében 50 euró/2 fő jónak mondható. A szockó blokkház  tetőterében kialakított zegzugos lakásban alig 2 méter belmagasságú helyiségek egy amerikai írónő, a tulajdonos  Emily Dickinson keze nyomát viselik. Mondjuk az részletkérdés, hogy az internet szerint 1879-ben meghalt. Valószínű névazonossággal van dolgunk. A koncepcióról mindent elmond, hogy a fürdőkád a szobában az ablak mellett helyezkedik el. Mivel a belmagasság itt 1,5 méter,  felállni nem lehet. A kádban ülve jó kilátás nyílik az alattunk lévő forgatagra és a várost kettészelő Miljacka folyóra.  Az ágy melletti hatalmas tükörfal mögött kukkolószobát sejtünk.  A hangulatos belvárosban ejtjük meg a vacsorát. Mikor sört kérünk furcsán néznek ránk. Rossz helyre jöttünk, piát egy másik helyen mérnek.

10. nap: Sarajevo–Budapest


Kinek több, kinek kevesebb kilométer jut hazáig. A túra 11 naposra lett tervezve, de mindenkinek mehetnékje van. Szekszárd magasságában szétválik a csapat, hogy mindenki a saját ágyában töltse az éjszakát.

Konklúzió

Nagyon  szuper  túrát sikerült összehozni, ami a jó csapat nélkül nehéz lett volna. Ha legközelebb Albániába megyünk, akkor terepmotorokkal meglátogatjuk a hegyi falvakat, mert a városok már európai színvonalúak. Horvátország hozta az elvártat. Megerősítést nyert , hogy oda soha többet nem megyünk! Szerbia kellemes csalódás, hozta a retro érzést. Jó fej emberek, jó kaja és szállás. Középrossz utak.  Montenegró nagyon ütős! Mindenről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Bosznia egy kicsit lightosabb, de jó. Ki kell még emelnem, hogy a Wildstar nagyon jó volt. Ha nem ezt mondanám, a Maci kinyírna!