Baleset-megelőzés: Befolyásolás a közlekedésben, 2. rész

Az előző cikkben az utakon megfigyelhető pszichológiai nyomásgyakorlásról volt szó. Most ezt a témát folytatjuk, mégpedig a konformitás fogalmával. A konformitás egy személy viselkedésének vagy véleményének olyan változása, amely egy egyéntől vagy csoporttól származó valódi vagy vélt nyomás következtében alakul ki.


A szociálpszichológia szerint az, hogy az egyén mennyire viselkedik konform módon a többségi ítélethez (véleményhez) képest, függ attól, hogy a többségi vélemény egyhangú-e vagy sem. Ha a kísérleti személy akár csak egy szövetségest is kap, erősen csökken a többség téves ítéletéhez való alkalmazkodás tendenciája. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hajlamosabbak vagyunk felvállalni véleményünket, ha találunk legalább egyvalakit, aki egyetért velünk, szemben azzal az esettel, amikor a véleményünket senki sem osztja.

Ha valaki korábban elkötelezte magát egy „ítélet” mellett, konformitása (csoportnyomásnak való engedelmessége) csökken. Ha emberek egy csoportja előtt már kimondtam valamiről a véleményem, akkor kevésbé vagyok hajlamos eltérni eredeti „ítéletemtől” más személyek véleményének hatására, mint abban az esetben, ha a saját véleményemet akkor fogalmazom meg, amikor már ismerem másokét.

Aronson szerint fontos tényező az is, hogy milyen az egyes emberek személyisége, és az, hogy kikből áll a csoport. A magas önértékeléssel rendelkező emberek kevésbé hajlamosak engedelmeskedni a csoportnyomásnak, mint azok, akiknek rossz a véleményük önmagukról.

Vannak kultúrkörbeli különbségek is. Például a norvégok állítólag konformabbak, mint a franciák, és a japán egyetemisták inkább hajlandóak felvállalni egy kisebbségi álláspontot, mint az amerikaiak.



Messze ható következményei vannak mindennek. Képzeljünk el egy magyar internetes fórumot, ahol egy adott téma kapcsán minden hozzászóló kifejti a véleményét. Tegyük fel, hogy a téma megkövetel bizonyos tájékozottságot egy adott kérdést illetően, vagyis nem elsősorban a szubjektív megítélésnek van jelentősége, hanem az objektív igazságnak. Talán nem teljesen ismeretlen a szituáció Önök előtt sem, a legtöbb hozzászóló pillanatok alatt felpaprikázza magát, mások vélt vagy valósan helytelen véleménye miatt, és onnantól kezdve lényegében nem vita zajlik, hanem párhuzamos monológok futnak a képernyőn, méghozzá nem is akármilyen stílusban. Mintha az emberek nem a mondanivalójukkal, hanem az indulataikkal szeretnének meggyőzni másokat a saját igazukról. Vajon miért van ez? Azt gondolom, minél kisebb a konszenzus esélye valamilyen téma kapcsán, annál inkább az indulatok uralkodnak a vita résztvevőin. Akiknek eleve fogalmuk sincs az adott téma leghelyénvalóbb megítéléséről, azok eleve hajlamosak tudásukat és érveiket indulatokkal kipótolni. Azok pedig, akiknek van jártasságuk az adott témában, esetleg sértettségből fogják elveszíteni türelmüket, és indulataik mértéke egyenes arányosságot mutat majd elégedetlenségükkel. De vajon mitől függ a konszenzus lehetősége egy adott társadalomban, legyen szó bármilyen kérdésről?

Michele Gelfand normakövetéssel kapcsolatos, Magyarországra is kiterjedő elemzéséről nem olyan régen írtam már. Talán emlékeznek arra, hogy a kutatás eredményei szerint a normakövetés szempontjából Magyarország az összes vizsgált ország közül a harmadik legkevésbé szigorú országnak bizonyult. A vizsgálat konklúziója szerint a magyar társadalomban csak nagyon kevéssé vannak jelen szélesebb társadalmi csoportokat összefűző normák, és nagyon sokszor a meglévőket sem tartják be az emberek, kiskapukat keresnek mindenhol.

Mire következtethetünk Magyarország szinte vezető helyéből a lazaságskálán (vagy sereghajtó pozíciójából a társadalmi normák fontosságának tekintetében)? „Hazánk főként a társadalmi normák betartásának percepciójában bizonyult lazának a többi országhoz képest. Magyarul: az emberek úgy érzékelik, hogy a többiek ott szegik meg a szabályokat, ahol csak tudják. Tehát egyáltalán nem pozitív jelenség, hogy a magyar társadalom laza. A vizsgálat legfontosabb tanulsága az, hogy az sem jó, ha a kultúra nagyon kötött, de az sem, ha nagyon laza. Ha nincsenek az emberi együttélésre vonatkozóan konszenzuson alapuló normák, akkor az a társadalom széttartó és széteső lesz, nem képes jól funkcionálni.”

Na mármost: Milyen konszenzusra utal a magyar közlekedési morál? Úgy tűnik, semmilyenre, mert mára korántsem a figyelmetlenségből fakadó szabályszegések kizárólagosak a magyar közutakon, hanem a tudatos szembehelyezkedés. Pl. a KRESZ szerint a kör alakú, valamint a nyilat vagy kerékpárt mutató folyamatos sárga fény a forgalom irányának megváltozását jelzi: az útkereszteződésnél − a kijelölt gyalogos-átkelőhely, illetőleg a megállás helyét jelző útburkolati jel, ezek hiányában a fényjelző készülék előtt − meg kell állni; ha azonban biztonságosan megállni már nem lehet, az útkereszteződésen mielőbb át kell haladni. Ehhez képest: naponta többször látok az utakon olyan járművezetőket, akik nemhogy nem lassítanak, hanem éppen ellenkezőleg, gyorsítanak, amikor meglátják a sárga fényjelzést. Maga a szabály megenged bizonyos mérlegelést, hiszen nekünk kell eldönteni, hogy továbbhaladunk vagy megállunk, az azonban biztos, hogy a sárga fényjelzést észlelve a rágyorsítás tilos. Miért vállalják be mégis sokan a tudatos szembehelyezkedést? Azért, mert már többször sikeresen átmentek így a kereszteződésben, és ennek hatására az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy amit csinálnak az helyes? Vagy azért, mert amit tesznek, következmények nélkül marad?

Aronson leírja, hogy amikor az Egyesült Államokban 70 mérföldről 55 mérföldre csökkentették a megengedett legmagasabb sebesség felső határát, a törvény végrehajtását szigorúan ellenőrizték, és a legtöbb vezető valóban mérsékelte is a sebességét. Voltak olyanok is, akiknek tetszett, hogy megszűnt az őrült hajsza, növekedett a biztonság és csökkent az üzemanyag-fogyasztás. Amikor enyhült az ellenőrzés szigorúsága és ismét felgyorsult az országúti közlekedés, ezek az emberek továbbra is a megengedett sebességhatáron belül maradtak. Ez a jelenség a másodlagos nyereség. (Folytatjuk)