Baleset-megelőzés: Befolyásolás a közlekedésben, 1. rész

Budapest utcáin gyakran előfordul, hogy a közlekedés résztvevői nyomást gyakorolnak egymásra annak érdekében, hogy az általuk helyesnek vélt magatartásra rászorítsák a másik járművezetőt. Erre azok is hajlamosak, akiknek véleménye korántsem felel meg a KRESZ előírásainak. Lehet, hogy ezzel csak némi szorongást keltenek a másikban, de az is lehet, hogy rákényszerítik egy rossz döntésre, mert a megfelelési kényszer adott esetben erősebb, mint a józan ész. Mi kell ahhoz, hogy ez ne így legyen? Sokszor annyi is elég lenne, hogy bízunk a másikban, és nem képzeljük önmagunkat mindenkinél okosabbnak...


Szöveg Kondorné dr. Kollár Zsuzsanna

Talán tipikusnak is mondható helyzet: gyakran járok egy olyan, lámpás kereszteződésben, ahol a fényjelző készülékek igen nagy gyakorisággal – főleg egy nagyobb mennyiségű csapadéktól – hajlamosak meghibásodni, ilyenkor minden irányból villogó sárga fényjelzést adnak. Azok számára, akik a kereszteződésbe a fölérendelt úton érkeznek, ez – elvileg – nem okoz különösebb problémát, hiszen ők ilyenkor is gond nélkül továbbhaladhatnak. A keresztirányú forgalom résztvevőinek azonban főhet a fejük, ha jó döntést akarnak hozni, a fölérendelt út ugyanis többsávos és kétirányú, ráadásul azzal párhuzamosan egy HÉV-sínpálya is fut. Nemrég a rohanásból fakadó nyomásgyakorlás alanyává váltam, ugyanis az alárendelt irányból érkeztem a kereszteződéshez, ezért meg kellett várnom, hogy néhányan lemondjanak az elsőbbségi jogukról, hogy én is továbbhaladhassak. Nem sokáig álldogáltam a kereszteződés előtt, mert balról, a külső sávban megérkezett valaki, aki első ránézésre igen előzékenynek tűnt, megállt és intett, hogy mehetek.




Amikor azonban elkezdtem „becsorogni” a kereszteződésbe, és áthaladásom tovább tartott annál, mint amit jótevőm optimálisnak vélt, emberünknek rövid időn belül elfogyott a türelme, azzal ugyanis nem számolt, hogy én minden keresztező sáv forgalmáról egyesével fogok meggyőződni, jelentősen próbára téve az ő türelmét. Amikor a takaróhatásból felbukkanó többi jármű érkezésétől tartva minimális tempót választva megkezdtem az áthaladást, hamarosan éktelen tülkölést hallottam, először nem is értettem, honnan jön a hang. Mint kiderült, a „Grál lovag” megunta óvatoskodásomat, és legszívesebben már keresztülgázolt volna a kocsimon, holott éppen az ő korábbi udvariassága volt az egész folyamat elindítója. Ingerült gesztikuláció kísérte a dudálást, ami finoman szólva nem része a komfortzónámnak. Ha nem vagyok észnél, akkor egy ilyen türelmetlenség úgy kerget bele egy balesethez vezető rossz döntésbe, hogy gondolkodni is elfelejtek.

Szociálpszichológiai értelemben nyomásgyakorlásnak voltam kitéve, amely – ha rossz értelemben vagyok konform – akár végzetes következményekkel is járhatott volna. Mitől függ az, hogy nem így történt, hogy a nyomásgyakorlásra nem úgy reagáltam, ahogy azt a másik járművezető elvárta volna?


Talán emlékeznek az Asch-féle kísérletre, amelyben egy vonal hosszúságát kellett másik három vonal hosszúságával összehasonlítani, és megítélni, hogy az első vonal hossza melyikével azonos. Asch kísérlete azért elgondolkodtató, mert – más konformitásra késztető szituációkkal ellentétben – itt nem volt jelen nyílt kényszer, amely az individualitás ellen hatott volna. (Ahogy Aronson példája szól: ha nem kötök nyakkendőt, és ezért nem mehetek be kedvenc, elegáns éttermembe, ahol a nyakkendő viselése az etikett része, akkor a nonkonform viselkedés következményei teljesen világosak, éhes maradok.) Asch kísérletében azonban nem volt ilyen direkt nyomás a kísérlet résztvevőin. Akkor mégis mi történt? Egyrészt a többség egyhangú ítélete képes arra, hogy meggyőzze az egyént saját korábbi ítéletének helytelenségéről, másrészt lehetséges, hogy az egyén úgy „halad együtt a tömeggel”, hogy közben saját véleményének helyességéről meg van győződve, csak azért, hogy elkerülje a többség ellenszenvét, illetve kivívja a többiek rokonszenvét.




Amikor egy többtonnás tárgy védelmező „ölelésében”, egyfajta személytelenségben határozzuk meg tetteinket, és ítélkezünk mások tetteinek helyességéről, akkor könnyű elveszíteni a kontrollt, és az idő szorításában teret engedni dühünknek, frusztráltságunknak, vagy fáradtságunk következményeinek. Ugyanakkor talán könnyebb is távolságot tartani mások ostobaságaival szemben, hiszen a nyomásgyakorlás a járművekben maradva többnyire nem direkt jellegű, nem érezzük a bőrünkön. Nem árt, ha tudjuk, hogy egy baleset okozójaként nem hivatkozhatunk sikeresen arra, hogy bennünk egy másik járművezető által keltett stressz idézte elő a rossz döntést. Egy hangjelzés vagy egy ökölrázás nem téríthet el minket a helyes döntéstől, már amennyiben tényleg tisztában vagyunk azzal, hogy az adott esetben mi a helyes. A közlekedésben a legtöbb helyzetre tényleg csak egy jó válasz van, a helyzet tehát hasonló az Asch-féle kísérleti helyzethez. A kérdés csak az, hogy mit tekintünk konform viselkedésnek egy olyan társadalomban, amelyre finoman szólva nem feltétlenül jellemző minden helyzetben a szabálykövetés.

Példa: feltorlódott járműoszlop n+1-edik tagjaként várom, hogy a vasúti átjáróban végre szabad jelzést kapjunk, és újra elindulhassunk. Tőlünk jobbra egy benzinkút. Bal oldali visszapillantó tükrömben azt figyelem, hogy néhány járművezető elunva a többiekhez − és nem utolsósorban egy szigorú szabályhoz − való igazodást, balról kikerülik az álló járműoszlopot, majd valahogy befurakodva a jobbra a benzinkúthoz vezető út előtt álló jármű elé, behajtanak a benzinkút területére, csak azért, hogy aztán onnan – sok-sok járművet megelőzve – újra visszhajtsanak az érintett útra, persze csak akkor, amikor a vasúti átjáró ismét szabaddá válik, és a többiek elindulnak.

Hogy mit gondol erről a többség, azt könnyű kitalálni. Még sincs igazán eszközük arra, hogy a renitenskedőkkel szembeni ellenérzésüket kifejezzék. Sőt: miután az egész a hátuk mögött zajlik, az udvariasabb vezetők még elsőbbségi jogukról is lemondva engedik maguk elé a benzinkút felől érkező „lázadókat”, pedig azok így mélyen meg vannak győződve arról, hogy tettük helyes. (Folytatjuk)