Baleset-megelőzés: motorral a sorok között

„Másképp lát, aki motorkerékpáron vakációzik. Az autó kirekeszt a világból, nem is eszmélhetsz, hogy képernyő előtt ülsz megint. Tehetetlen szemlélője vagy a jelenségek vonulásának. A motorkerékpárnak nincs képernyője. Kapcsolatba kerülsz mindennel. Nem is nézed már, annyira részese vagy, és a jelenlét érzése lenyűgöz. A talpad alatt arasznyira surranó út valóságos, járni is azon jársz, csak most belemosódik a surranásba, de ha akarod, leteheted a lábad bármikor, és talpaddal tapasztalod a tudatfolyamot." (Robert M. Pirsig: A zen, meg a motorkerékpár-ápolás művészete)


Sokan, sokféleképpen próbálták már megfogalmazni számomra azt, amit Pirsig a fenti idézetben olyan szépen kifejez. Megértem én, még ha nem is von bűvkörébe ez az élmény. A másik oldalon állok, a városi dzsungel örökösen aggódó hallgatag többségéhez tartozom, akik szerint az, ami a természetben maga a csoda, itt az épületektől övezett aszfalton olykor húsbavágó rizikó.

Nemrég egy hivatásos sofőr elmagyarázta nekem egy hosszú út során, hogy szerinte hogyan kellene hozzákezdeni a „rendrakáshoz” a magyar utakon. Oktatóként szerzett tapasztalatait osztotta meg velem. Véleménye szerint  először is a jogosítvány megszerzéséhez szükséges tanfolyamokat kellene megújítani, és olyan képzést adni a jövendőbeli autósoknak és motorosoknak, ami a szabályok valódi ismeretét adja, megtanít értelmezni, és nem hiteti el a tanulókkal, hogy a KRESZ-teszt bebiflázása elegendő ahhoz, hogy jól, és főleg biztonságosan közlekedjünk. Higgyék el, nem érzem, hogy a zsebemben lenne a bölcsek köve, és hogy én mindig hibátlanul vezetek. Álltam már fejemet vakargatva megállási tilalmat kifejező tábla előtt azért, mert nem értettem a kiegészítő táblát, és volt már, hogy úgy éreztem, mások figyelme ellensúlyozta az én figyelmetlenségemet. Amit viszont biztosan tudok, az az, hogy az óvatosság – még ha mások számára esetenként bizonytalankodásnak vagy bénázásnak tűnik is – mindig kifizetődő, mert megóv olyan veszélyektől, amire számítanom kell.




Annak idején, amikor az alábbi KRESZ-szabály hatályba lépett, sokakkal vitatkoztam arról, hogy vajon mennyiben illeszthető be ez a magyar közlekedési kultúrába. A következőkről van szó:

A KRESZ 36. § (12) bekezdése szerint, ha a járműveknek útkereszteződésben, útszűkületekben, szintbeni vasúti átjárónál vagy egyéb forgalmi okból meg kell állnia − előresorolás céljából − kétkerekű motorkerékpárral, illetve kétkerekű segédmotoros kerékpárral az álló járművek mellett, vagy azok között, kétkerekű kerékpárral az úttest szélén, az álló járművek mellett jobbról szabad előrehaladni, ha

a) az előrehaladáshoz elegendő hely áll rendelkezésre, és

b) az irányváltoztatási szándékot jelző járműveket az irányváltoztatásban nem akadályozzák.

Aggodalmaimat részben igazolta az élet, mert ha nem is tömegesen, de igen gyakran találkozom olyan ügyekkel, ahol a fenti szabály sodorja veszélybe a motorosokat és a kerékpárosokat. Mit is tudunk erről a rendelkezésről? Bár a párhuzamos közlekedésre vonatkozó szabályok között helyezték el, de a gyakorlat úgy értelmezi, hogy a motorosok és a kerékpárosok a párhuzamos közlekedésre nem alkalmas utakon is élhetnek az előresorolás lehetőségével. Nem különösebben életszerű egyébként a jogszabály szövege, mert mintha megalkotója nem gondolna arra, hogy – különösen nagyvárosi közlekedésben – a járművek sokszor araszolnak úgy az utakon, hogy a megállások és újra elindulások lassú tempójú haladással keverednek, és a fenti szabály alapján nehéz eldönteni, hogy ilyenkor mi a teendő.

Van ám ezzel a szabállyal más baj is, és igazából ez volt az én igazi félelmem annak idején, amikor bevezették.

Adott egy párhuzamos közlekedésre alkalmas úttest, irányonként legyen mondjuk három-három sáv. Középen osztósziget húzódik. Motorosunk éppen ezen az úton közlekedik, és útját egy másik út keresztezi, a kereszteződésben természetesen jelzőlámpák irányítják a forgalmat. A motorossal szemben, vele ellentétes irányban egy autós közlekedik a belső sávban, aki balra nagy ívben kíván kanyarodni a keresztező útra. Az autós mit sem törődve azzal, hogy esetleg a zöld jelzés alatt nem tudja elhagyni a kereszteződést, behajt az útkereszteződés területére, majd háta mögött a rá irányadó fényjelző készülékkel úgy hajtja végre a balra kanyarodást, hogy közben fogalma sincs, milyen jelzés is van érvényben éppen akkor. Eközben motorosunk − igyekezve kihasználni a motor adta előnyöket − előresorol, és jobbról megkerülve az útkereszteződés előtt, a külső sávban álló járművet, behalad a kereszteződésbe. A motoros által kikerült járműtől balra minden sávban további járművek állnak. A motoros egyetlen pillanatig sem gondol arra, hogy vajon miért állnak a többiek a zöld jelzésnél, ha egyszer el is indulhatnának... Természetesen azért, mert ők látják azt, amit a motoros nem, vagyis hogy van még olyan jármű, ami nem tudta befejezni a balra kanyarodást a zöld jelzés alatt, és őket el kell engedni. Amikor az autós befejezi a kanyarodást, a motoros éppen megérkezik a kereszteződési négyszögbe, és anélkül csattannak egymásnak, hogy a legkisebb esélyük lenne az elhárításra. Ugyanis a többi jármű miatt csak akkor válnak láthatóvá egymás számára, amikor már túl késő. Nyilván a motoros az, aki a rövidebbet húzza, és nemsokára egy mentőben találja magát, amely a kórház felé száguld vele, hogy az orvosok mentsék, ami menthető.

Nyilván senkit nem nyugtat meg ilyen helyzetben a tudat, hogy az autóst majd jól megbüntetik. Az érdekesebb kérdés inkább az, hogy mit tehetett volna a motoros annak érdekében, hogy épségben hazaérjen. Például észszerű gyanakvással közeledhetett volna egy kereszteződés felé, ahol a többiek zöld jelzést kapnak, mégsem akarnak behajtani oda. És nem lett volna baj az sem, ha felmerül benne: a többiek talán látnak valamit, amit ő nem, ezért nem érdemes elhagyni az „óvatosak vonalát”, mert azok egyfajta felkiáltójelként arra figyelmeztetnek: „Vigyázz, van itt valami, amit Te nem látsz!”