Nomád túra a vad keletre 1. rész

Még a téli vágyakozás időszakában, a meleg szobában pattant ki az ötlet, hogy terepezzünk keletre. Ameddig csak lehet. A térképet tanulmányozva úgy tűnt, tőlünk pontosan keleti irányba a legmesszebbre szárazföldön a Fekete-tengerig juthatunk el. Tehát, irány a tenger! Természetesen motorral, nomád módon, nem előre eltervezett útvonalon, a távoli ismeretlen kelet felé, szebbnél szebb tájakon át. Úgy, hogy az ember sose tudja előre, hogy aznap meddig jut és mit él át. A hosszú távú terepmotorozás közben elválik, ki mennyire leleményes, türelmes a másikhoz, és mennyire képes asszimilálódni a természethez, idegen környezethez. Ezeken múlik, hogy a túra valóban kikapcsolódás, szép emlék és ne tortúra legyen.





Augusztus elején, mikor szülővárosunkból, Szegedről elindultunk, csak annyit tudtunk, hogy a Fekete-tenger légvonalban kb. 700 km-re van, ez nagyjából elég is volt. Véletlenül sem akartunk pontos, előre eltervezett útvonalon menni. Szándékosan nem aszfalton, hanem terepen akartunk utazni, ahol, reményeink szerint, a túra időutazássá válhat. Megbízható japán vaslóval, egy-egy négyütemű, léghűtéses „fagyi” enduróval vágtunk a kalandba. Sok motoros lenézi ezeket a szerény teljesítményű 125, 250 cm3-es, 90-es években gyártott hobbi endurókat, ők ragasztották a mi motorjainkra, a Suzuki DR 250-re és a Honda XLR 125-re ezt a jelzőt. Szerintük maximum egy városi fagylaltozó megközelítésére alkalmasak ezek a „masinák”.



Címkék:magazin, túra