Kuwait Bike Show 2019

Kuvait, Kuvait... te csodás. Ezzel a gondolattal indultam el itthonról a mesés kelet felé, hogy ottani barátaim, a Desert Saints MC meghívásának eleget tegyek, és velük együtt látogassam meg hazájuk egyetlen motoros rendezvényét, a Kuwait Bike Show-t.


Szöveg: Farsang Imre Képek: Farsang Imre, Kacsa

Szándékosan néhány nappal korábban érkeztem, hogy lehetőségem legyen megismerni a helyi nevezetességeket, gasztronómiát és kultúrát.

Motorosként sajnos már az első nap csalódást okozott, Kuvait gazdagságát egyáltalán nem tükrözi közútjaik minősége. A sivatagon átszelő országutak kátyúkkal vannak tele, a sávokat többnyire csak megsaccolni lehet, a helyi vezetési morálról jobb nem is beszélni. A városban valamivel jobb a helyzet, de sokszor eszembe jutott, hogy a kilencvenes években kátyúkárokat biztosítózó haverjaim, itt milliomosok lennének.



Ami a legfurcsább, hála a kínai LED-fények elterjedésének, hogy 100 méterenként használnak különböző színű fénykígyókat figyelemfelhívásra, elterelésre, de sokszor csak random módon dekorációként. Megszokja az ember szeme, mondhatnánk… de nem szokja meg, úgyhogy a motorozás élményéből sokat elvett a kátyúk közti szlalomozás és a diszkófények ignorálása.

Ami viszont mosolyt csalt az arcomra, az az üzemanyagár. Cirka 70 forintért adják a benzin literjét, ebből adódóan a kuvaitiak ökológiai lábnyoma előreláthatólag elég nagy lesz a jövő nemzedékeinek szemében. Szinte minden autó V8-as benzinfaló. De hát egy olajtermelő országról van szó…



A másik örömteli rész, a kulináris élvezetek voltak. Érdemes volt a barátaimra hallgatnom és nem a kommersz éttermeket, hanem a helyiek által preferált kis kifőzdéket látogatni.

Számomra a perzsa konyha ért egy fél Michelin-csillagot. Persze hibázik is az ember. Például, amikor a Mekiben csak bólogattam az eladó kérdéseire… és sikerült annyi chili szószt tennie a szendvicsembe, hogy még másnap reggel is többször számra vettem istenük nevét.



A kulturális életet hanyagoltam talán leginkább, de persze itt is sikerült belefutnom jó történetbe. Éppen a helyi skanzenjüket látogattuk meg, amikor hozzám lépett egy echte arabus manus, és felkért, hogy adjak interjút a kuvaiti tv-nek. Miért ne – gondoltam, ezek legalább megkérdeznek, nem úgy, mint a skandináv rendőrök, akik már többször is kamera elé állítottak csak úgy. Mondjuk ők nem interjút kértek… J

Tehát, arabunk a kezembe nyom egy mikrofont, „tessék, mondhatod” vezényszóval.




Kérdezem, mit mondjak? Azt mondja, bármit, de lelkes mondataimnak tartalmaznia kell az uralkodó magasztalását.

− Fasza, de ki az uralkodótok?
Na, ez először lecsapott egy-két biztosítékot az emberemnél, de aztán nagy türelemmel tanított meg seikh Sabah Al-Ahmad Al-Jaber Al-Sabah nevének autentikus kiejtésére.

Az interjúban sikerült jól kimondanom a nagyvezír nevét, ezért élve távozhattam a helyszínről.

De kanyarodjunk vissza látogatásom céljához, a motor show-hoz. A helyszín az ún. Kuvait Tornyoktól néhány száz méterre, a tengerparthoz közel helyezkedett el. Az első két nap meglepő módon nem hemzsegett a programoktól és jóformán motorokat is alig láttunk.




Ezek a bemelegítő napok viszont alkalmat nyújtottak arra, hogy megismerkedjünk a szervezőkkel a Kuwait Riders tagjaival, a helyi H.O.G. csapattal és el kell hogy mondjam, világi jó arcoknak bizonyultak.
Itt nem voltak VIP-sátras MOL-vezérek, fogathajtó bulihuligánok, motorosok voltak egytől egyig, és remek vendéglátóként fogadtak minket. A harmadik napon viszont közel 1500 motor és motoros jelent meg és így a látogatókkal együtt 5000 fölé ugrott a létszám.

Érdemes megjegyezni, hogy tavaly még egy Kuwait Dragons nevű brigád is benne volt a szervezésben, de hát ugye itt sem fér meg két szellem egy palackban és ezek a remek fiúk rászerveztek egy városi motorozást a rendezvényre, de végül ők is a bulin kötöttek ki. Tudjátok, az erősebb kutya…




A kiállításra 80 motort neveztek különböző kategóriákban. Mondjuk ezt egy kicsit túlzásba vitték, az esti díjátadó közel 3 órán át tartott. Színpadon volt a fél város. Adomák, viccelődések, motorépítő sztorik repkedtek, amikből egy árva szót sem értettem. Úgyhogy ez idő alatt inkább a helyi menyecskéket pontoztam, persze nem nyilvánosan, és a különdíjamat sem adhattam át.

Az épített motoroknál nem spóroltak a minőségi alkatrészekkel, kiegészítőkkel és persze a 24 karátos arannyal sem. A Best of Show díjas Hayabusa szaúdi tulaja büszkén mesélte, hogy motorján a nemesfém bevonatok 100 ezer dollár fölé rúgnak. Amikor enyhe szarkazmussal megkérdeztem, mennyi van a motorban, büszkén felelte, nem sok, a vas a nappalijában áll.

Ilyen világban élünk, kinek vízipálma áll a szobasarokban, kinek 200 ezer dolláros rizskályha.

Mindent összevetve, látványos volt a kiállítás és egy jól szervezett rendezvény vendégei voltunk. Eltekintve attól, hogy egy hét alkoholmentesen telt el, jövőre ismét ott leszek – Insallah −, kiegészítve utamat a környező országok meglátogatásával és remélem, addigra megtanulom a helyi górék neveit… hátha egyszer segítenek, ha valamit elszúrok. Mert bizony előfordultak bakik az út során, hiába magyaráztam barátaimnak, hogy ennek egy oka van… Angyal vagyok, nem szent!