Baleset-megelőzés: Agresszió az utakon

Rögeszmém, hogy a közlekedés a társadalom aktuális pszichés állapotát illetően olyan, mint a lakmuszpapír. A közlekedés érdek-összeütközésektől hemzseg, mert mindenkinek első számú érdeke, hogy mielőbb eljusson oda, ahova indult, és ebben más közlekedők rövidtávon akadályozhatják. De hogyan lesz az érdek-összeütközésből agresszió?


Szöveg: Kondorné dr. Kollár Zsuzsanna


Hihetetlen indulatok gerjednek a budapesti utakon. Nem ritkaság az, hogy egy parkolóhely lefoglalásából szándékos veszélyeztetési ügy lesz, a kereszteződésben piros jelzés mellett bent ragadó autós ökölharcba keveredik azzal, aki rosszallását fejezi ki a szabálytalankodás miatt, a közterület-felügyelőt pedig szándékosan elüti az, akit tilosban parkolás miatt éppen megbüntetni készülnek.



A szociálpszichológia megkülönbözteti az agresszió önérvényesítő és a destruktív aspektusát. Különbséget tesz tehát aközött a viselkedés között, ami árt, és aközött, amelyik nem árt más embereknek. Aronson szerint azonban ez nem teljesen helytálló megkülönböztetés, mert a fenti felosztás nincs tekintettel arra, hogy az elkövető személynek mi a szándéka. Aronson az agressziót úgy határozza meg, mint olyan viselkedést, amelynek célja kár vagy szenvedés előidézése. Pszichológusok, fiziológusok, etológusok és filozófusok vitatkoznak arról, hogy vajon az agresszivitás velünk született, ösztönszerű jelenség-e, vagy pedig olyasmi, amit meg kell tanulnunk. Lehet egy elméleti vita izgalmas attól, mert régóta tart, és már sokan elmondták a véleményüket, de a jogászoknak itt és most kell konszenzusra jutniuk, azzal kapcsolatban, hogy milyen agresszív magatartásokat minősítenek büntetendőnek a közutakon.

Ennek a konszenzusnak a hozadéka a Btk. közúti veszélyeztetést meghatározó tényállása. Muszáj kiemelni a közlekedési szabályszegések közül azokat, amelyek szándékosak, és azok közül is azokat, amelyek eredménye a szándékosan létrehozott közvetlen veszélyhelyzet. Ha revánsot veszek valakin, mert nem engedett be maga elé a másik sávba, és mondjuk ennek következtében az autómmal felborítom az ő motorját, az egy laikus számára is érthetően nagyobb bűn, mint ha figyelmetlenségből úgy váltok sávot, hogy összeütközöm a mellettem haladó motorral. Nem kívánhatom azt, hogy megsérüljön, mert akkor már egy másik bűncselekményt fognak a terhemre róni. A laikus szóhasználattal ellentétben azonban akkor is szándékosnak minősül majd, amit tettem, ha nem kívántam ugyan, hogy a másik veszélybe kerüljön, de nekem még az is „belefért”, hogy veszélybe sodortam valakit. De vajon miért élik ki agresszivitásukat az emberek az utakon?

Nos, a szociálpszichológia szerint azért, mert a versengő társadalom arra nevel minket, hogy aránylag sebezhetetlennek mutassuk magunkat. Az állatvilágban az agresszió biztosítja azt, hogy a legerősebb maradjon fent. A legerősebb fennmaradásának törvénye manapság a közlekedésben is megmutatkozik, de ott már kevésbé örülünk neki. Pedig frusztrált vagy dühös állapotban többnyire megkönnyebbülést érzünk, ha kieresztjük a gőzt, és például rákiabálunk valakire. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy az agresszív tett elkövetés csökkenti a további ilyen cselekedetekkel szembeni gátlásainkat.



Az agresszió egyik legismertebb kiváltó oka a frusztráció. A frusztráció az általános definíció szerint a szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc. Ha állásinterjúra indulva vesszük észre, hogy autónk kereke leeresztett, majd hosszú küzdelem árán felhelyezett pótkerekünkről ugyanez derül ki, akkor – reményvesztetten visszatérve kiindulási helyünkre – aligha bízhat bármi jóban az a barátunk, aki merő jópofaságból az állásinterjú eredményéről érdeklődik, miközben csatakos ingünkből és zavart tekintetünkből azonnal felmérheti, hogy a dolgok nemkívánatos irányt vettek... Így van ez az élet bármely területén. Ne reménykedjünk abban, hogy a közlekedésben szerzett negatív tapasztalatokból származó frusztráció a végtelenségig korlátok közé szorítható. Mint ahogy abban sem, hogy saját frusztrációnk kiélése korlátlan megbocsátásra talál.

Az agresszió a szóbeli kommunikációban is felüti a fejét. Internetes oldalakon folytatott vitákban a hozzászólók sokszor egymásnak esnek. Még akkor is, ha a közlekedésben tapasztalható agresszió a téma. Ahol aztán aszerint osztják fel egymást jókra és rosszakra, hogy ki milyen közlekedési eszközt használ. Pedig: közlekedési kultúránkat nem az általunk használt eszköz, hanem érettségünk, önuralomra való képességünk, felelősségérzetünk és más hasonló tulajdonságaink határozzák meg az egyik oldalról, míg a másik oldalról tapasztalataink befolyásolják? Tulajdonságainkat nem lehet kiolvasni az általunk választott gép jellegzetességeiből. Aki ennek ellenkezőjét elhiszi, az roppant kényelmes, de veszélyes képzeteket dédelget: Nem azért kell óvnom a másikat a saját hülyeségeim következményeitől, mert ő is ahhoz a csapathoz tartozik, amihez én. És fordítva: nem sodorhatom szánt szándékkal veszélybe/idegesítő helyzetbe azt, aki hozzám képest két +/‒ két kerékkel jár.



A közlekedésben kiélt frusztráció romboló hatásával – szakmám révén – napi szinten vagyok kénytelen foglalkozni. Egymás elé vágó, egymást felesleges fékezésre kényszerítő autósok és motorosok, járművükből(ről) ki- vagy lepattanó, indulatos vezetők, akiket elsodor, vagy a motorháztetőn hurcol a közlekedési vita másik érintettje, parkolóhelyet foglaló gyalogosok és járművezetők konfliktusai... A felsorolás abbahagyhatatlan. Tapasztalataim alapján számomra a legriasztóbb az, hogy az utakon kiélt düh megnyilvánulási formái fokozatosan, ám többnyire észrevétlenül viszik egyre lejjebb és lejjebb ingerküszöbünket, ha a mi válaszreakcióinkról van szó, miközben korábban magától értetődő ellenérzéseink halványulnak, és elkezdjük az élet természetes velejárójának tekinteni azt, ha másokkal szemben az agresszió jelei megnyilvánulnak. Megbocsáthatatlan bűnnek tekintjük, ha valaki elvét valamit az úton, és azzal nekünk kellemetlenséget okoz, és készek vagyunk a legkisebb hibát is megtorolni, miközben szemet hunyunk a másokat érő atrocitások felett.