Menetpróba: Harley-Davidson Road Glide Special

Tavaly a Harley-Davidson az elkövetkező évtizedre 100 új modellt ígért. Ha ilyen tempóban haladnak, meg is lesz. Íme, egyikük a 2019-es kínálatból.


Ősszel lehűl a levegő. Megsárgulnak a lombhullató fák levelei és színes avartakaró borítja a talajt. Az iskolások megtalálják táskáikban a tavalyi év utolsó tanítási napjának tízóraiját. A Harley-Davidson bemutatja új touring modelljeit. A természet monoton ismétlődő, megmásíthatatlan rendje.



Múltkori számunkban olvashattak a Harley-Davidson egyetlen igazi 2019-es újdonságáról, az ultrabrutál kinézetű, borzasztó nevű FXDR-ről, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne a millwaukee-aknál egyéb újdonság is, már csak azért sem, mert ugyebár vagy 100 új típust ígértek záros határidőn belülre.
A 100 új modell nem hangzik rosszul, még akkor sem, ha ebbe jó pár mérsékelt facelift is beletartozik.
Az egyik ilyen például a 2019-es Road Glide 114 Special is, amely a Harley-Davidson misztikus kódrendszerében az FLTR nevet kapta. Nem összetévesztendő az FLHX kódnevet viselő Street Glide-dal. Egyiptomi hieroglifák… megfejtve, inka csomóírás… kipipálva, érdi rovásírás (by Kétfarkú Kutyapárt)… game over. Már csak a Harley-kódrendszer vár megfejtésre. És bár, hála a netnek, erre is találunk megoldásokat, maradjunk a relatíve érthető elnevezéseknél, mint Street Glide és Road Glide.

Azoknak, akik még ezek hallatán is elvörösödve pislognak, hadd adjunk mankót a kezükbe. A Street Glide viseli a Batwinget, a Road Glide a Shark Nose-t. Bár nem halljuk az olvasó első reakcióit, de gondoljanak arra, hogy a csúnya szavak olyanok a mi szép nyelvünkben, mint kutyapiszok a rózsakertben. Súlyosabb fizikai következmények nélküli utolsó próbálkozásként kérjük, fogadják el a következő magyarázatot. A Street Glide denevérszárnyra emlékeztető fejidoma együtt fordul a kormánnyal, a Road Glide cápaorrot formázó fejidoma fixen áll, mert az idomot a vázhoz rögzítették.



Tulajdonképpen ez a lényegi különbség. Ha az ember veszi a fáradságot és elmerül a technikai paraméterekben, alig talál számokban kifejezhető differenciát a két modell között.
A logika azt diktálná, hogy a fixen álló fejidom nagyobb stabilitást ad, mint a kormányra rögzített, de máig emlékszem, milyen egyöntetűen fura eredmény született pár éve egy nemzetközi teszten. Az újságírók mindegyikének jobban tetszett a Shark Nose (Road Glide) és jobban szerettek motorozni a Batwing idomos Street Glide-dal.

A Road Glide – akárcsak a touring kategória többi tagja – lenyűgöző méretekkel ragadja meg az ember pillantását. A fekete állítólag karcsúsít ‒ márpedig a Special verzió a króm mellett a fekete felületek variációiból építkezik, lakk fekete, matt fekete, érdes fekete felületek váltogatják egymást, még a kormány is a krómozás egy speciális változatát, fekete krómbevonatot kapott. Fekete a teleszkóp, a kormány, a blokk, a váz, a felnik, de még a kipufogó is. Tömege alulról karcolja a négy mázsát, és ez akkor is komoly tömeg, ha a motor egyébként kifejezetten könnyen kezelhető darab. Az amerikai teszt egy része – úttervezési problémák miatt ‒ például kis híján offroad motorozássá vált, mégsem jelentett problémát az újságíróknak a szakasz teljesítése.
A méret két dolgot biztosan garantál. Elegendő helyet vezetőnek, utasnak, csomagnak, és szűnni nem akaró figyelmet a közlekedésben. Egyvalamiben biztos lehet a Road Glide motorosa – nem marad észrevétlen az utakon.

Pláne nem, ha bekapcsolja a 2 x 25 wattos hangsugárzókon át megnyilvánuló fedélzeti élmény- és információs központot. Ennek fontosságáról, hasznosságáról valószínűleg megoszlanak a vélemények, olvastam egy szintén amerikai kolléga eszmefuttatását a kérdésről. Ő azt mondta, hogy számára a motorozás és a zenehallgatás két tökéletesen össze nem illő dolog, annak ellenére sem, (vagy talán éppen azért), hogy egyébként egy zenekarban gitározik. Szerinte a két élmény minőségi színvonalon nem fér meg egymás mellett. A mai okos rendszerekkel bíró motorokról ‒ telefonhívás fogadás az audiorendszeren keresztül ‒ valami olyasmit is írt, hogy számára egy jó motorozás szó szerint disconnect állapot, motorozás közben nem kíváncsi arra, hogy a kutya megette a szőnyeget a nappaliban. Feltette a kérdést olvasóinak, hogy el tudják-e képzelni az éppen sms-eit ellenőrző Dennis Hoppert? Sokan értjük és sokunknak tetszik ez a megközelítés, de az is igaz, hogy a ma átlagos road glide-osa – már csak a motor árfekvése miatt is – kíváncsi lesz titkárnőjének, üzleti partnereinek hívásaira, üzeneteire. Mint ahogy az is igaz, hogy attól, hogy van, még nem kell használni, szükség esetén pedig jól jöhet

.
Az alap Road Glide-tól például az erőforráson túl, pont az információs rendszerben különbözik a Special a maga Boom!TM Box GTS-ével. Átmérője ugyanúgy 6,5 col, mint a GT verzióé, de számos funkciójában sokkal inkább a motoros igénybevételhez tervezett, mint a korábbi verzió.
Az érintőképernyő kesztyűben is kezelhető, kevésbé tükröződik, így jobban látható, gyorsabb processzort és több memóriát kapott a gyorsabb rendszerinduláshoz és útvonalszámításhoz, valamint minden funkciója elérhető a motor kezelőszerveiről is, nem csak az érintőképernyőről.

A legfontosabb különbség persze maga az erőforrás.
Míg az alap Road Glide 107-es, addig a Special 114 köbinches Millwaukee Eight (nyolcszelepes) erőforrással rendelkezik, természetesen nagyobb, 150 Nm helyett 163 Nm-es forgatónyomatékkal, amely ráadásul 3250 helyett már 3000-es fordulatszámon rendelkezésre áll, ez azt is jelenti, hogy 0-ról 60 mérföldes (96 km/h) sebességre 5%-kal hamarabb gyorsul.


A gyakorlatban ez minden épeszű – sőt azon túli – motoros igényeket kielégítő nyomatékot jelent, akkor is, ha ennek a nyomatéknak a vezetőt is beleértve félmázsás tömeget kell lendületbe hoznia.
Belehuppansz a jól formázott, jól tartó, de ettől kissé egy helyhez szögező ülésbe, megmarkolod a vaskos kormányvéget, előtted messze, mint egy félgömb, az órákkal, visszajelzőkkel, képernyővel megrakott fejidom belső fele, rajta a félarasznyi plexicsík, alatta a nyitható-zárható nyomáskiegyenlítő szellőző, a split stream. Jól ellátsz fölötte, és pont azt a fajta szélvédelmet nyújtja, amit speciel én szeretek, nem teljes szélcsend, van egy kis hűsítő szél, de nem rángat, nem rezgeti be a fejed, turbulenciákat nem tapasztalsz, akár nyitva a split stream, akár zárva. Hogy esőben hogyan viselkedik, arról szerencsére nem volt alkalmunk meggyőződni. A zene álló helyzetben élvezhető, menet közben szerintem sem, mert inkább zavaró zajjá válik.
A Millwaukee Eight erőforrások alapvetően ugyanazt a feelinget hozzák 2016-os bemutatásuk (2017-es évjáratok) óta, alapjárattól rendelkezésre álló, jóindulatú, bődületes, végtelen nyomatékot, amely a jó áttételezéssel a lehető legstresszmentesebb motorozást garantálja. Egyszerűen imádni való, ahogy olyan 2000-es fordulatról kalapálva kigyorsít, miközben szinte meg lehet számolni a munkaütemeket, ahogy robbanásról robbanásra tolja-löki előre a gépet, hogy aztán 3000 körül feljebb is kapcsoljon az ember. Pörgetni egyszerűen fölösleges – és nem is illik a karakteréhez.




A kuplung olyan puhán emberes, a kar méretes, jól adagolható, a váltó hosszú utakon jár, pontosan kapcsolható, a váltást kísérő messze csengő klaaang kis túlzással olyan védjegye a márkának, mint a sas. A ride by wire gáz kis ellenállással tekerhető, már ettől az apróságtól is van egy olyan érzése az embernek, hogy könnyedén kezelhető, jól gyorsul a Road Glide.

A fékekre – összesen 12 dugattyúval – talán a barátságosan hatásos jelző illik a legjobban. A két első és a hátsó rendszerbe van kötve, a fékerőeloszlás dinamikusan változik a lassulás függvényében. A megoldás a Harley-nómenklatúrában Reflex Linked Brake System néven ismert, 25 mérföld/órás (kb. 40 km/h) sebesség fölött lép működésbe – mármint ha fékezel J.
A futómű kellemes meglepetéssel szolgált, a töredezett útfelszín – azért nem kátyúk és púpok ‒ hibáit egészen jól kivasalta, moderáltan közvetítette, tehát érezted, hogy mi történik lent, de nem verte szét a derekadat. A manőverezhetősége pedig szimplán rácáfol a méretekre, simán meg lehet vele fordulni másfél sávon belül egy kontramozgó, nem kapaszkodó, éppen fényképező utassal együtt is.
A gumiválasztás jó kompromisszum a látvány és a kezelhetőség között, elöl 130-as, hátul 180-as gumikon gördül a Road Glide és a Special is, a hátsó kerékátmérőnél a Special esetében azonban 16-os helyett 18-asra esett a választás.



A teszteken némely újságírók presztízskérdést csinálnak abból, hogy bebizonyítsák, mennyire hamar leér döntéskor a trepni, a jelenséget az igazán dinamikus motorozás ellenségeként aposztrofálják, de ilyen erővel azt is lehetne mondani, hogy nem jó, mert a krosszpályán az asztalt átugorva felkoppan a futómű. Hadd nyugtassunk meg mindenkit, a Road Glide-dal és társaival nagyon jókat lehet motorozni és döntögetni is, ha a maga helyén kezeljük a dolgokat.

Az utasnak fejedelmi kényelem jut, és tulajdonképpen már csak egy háttámlát hiányolhat, pakolni egész jól lehet a két – a Special esetében megnyújtott – kemény oldaldobozba, amelyek one touch, vagyis egyetlen érintéssel nyithatók-zárhatók, ez pont jól jöhet, ha sisakkal a kézben pakolnánk.
A Motorrevü tippje: ‒ Pakolás előtt vegyük fel/rakjuk le a sisakot a kezünkből.

 

Összegzés: A Millwaukee Eight 114 erőforrás a Harley eddigi legkifinomultabb, legnagyobb, legnyomatékosabb nagyszériás erőforrása, valószínűleg akkor is fantasztikus lenne vele motorozni, ha egy hokedli alá szerelnék be, a Road Glide jelentette perifériákkal azonban zseniális darab, a méret-látvány-kezelhetőség-erő nagyon jól sikerült vegyülete. A világból ki lehet vele menni, és erre is találták ki. Ha valakinek túl nagy, a tourer családból ott van számára a Road King, ha nagyobbat, fényűzőbbet szeretne, akkor valamelyik Ultra lesz az ő motorja. Már ha meg tudja fizetni.