Interjú: Marton Csabával, a Beremendi Motorosok elnökével - Liáért

2018. július végén Beremenden a kilencéves Légrádi Liát és testvérét nagybátyjuk elvitte traktorozni. A traktor felborult. A zárt utasfülkében a kislány súlyos fejsérülést szerzett. Homlokcsontja szilánkosra törve beszakadt, a szilánkok belefúródtak homloklebenyébe. Liát életveszélyes állapotban szállították a pécsi idegklinikára, ahol ötórás műtéttel sikerült megmenteni életét.



A műtétet csakis életkorára való tekintettel végezték el, orvosa látott halvány esélyt arra, hogy a sérülés miatt kieső alapvető életfunkciók egy részét az agy sértetlen területei idővel átvehetik. Az orvosok véleménye megoszlik az esetről. Igazából senki nem meri kimondani, hogy a kislány fel fog felépülni, mint ahogyan azt sem, hogy nem fog. Lia másfél hét múltán hagyhatta el az intenzív osztályt, ahonnan átvitték a pécsi gyermekklinika neurológiai osztályára. Kómában volt, nem voltak nyelőreflexei, mesterségesen kellett táplálni és gégenyíláson keresztül lélegzett.
Édesanyja és Ausztriában kőművesként dolgozó édesapja már a baleset estéjén az életéért küzdő kislány mellett volt. Túl sok mindent nem tehettek érte. Vártak.

Mindeközben az élet nem állt meg Beremenden. A város egy része az évek óta megtartott Lalinapra készült. A Motorrevü olvasói talán emlékeznek még a Marton Csaba nevére, de arra az akciójára bizonyosan, amikor összegyűjtötte a falu óvodájának lerobbant háromkerekűit, amelyeket felkérésére az ország legnevesebb motorépítői újítottak fel. Csaba nevéhez egy sor közösségi motoros megmozdulás fűződik, mint például ez a bizonyos Lalinap is, melyet egy évekkel ezelőtt elhunyt motoros barátjuk emlékére szerveznek. A Lalinap – csakúgy, mint a Beremendi Motorosok összes eseménye – a különböző vetélkedőkkel, stunt bemutatóval és az elmaradhatatlan koncertekkel nemcsak a motoros közösség, de az egész falu, sőt a régió számára is jó programot jelent.



A 2018-as Lalinapon nem csak barátjukról emlékeztek meg a motorosok. Csaba azzal fejezte be beszédét, hogy imádkozzanak barátjuk lányának, Liának a felépüléséért is. Sokkal többet már az orvosok sem tudnak tenni.

Marton Csaba: ‒ Megrázott a hír, hogy ilyen esemény a mi köreinkben is bekövetkezhet, hogy azt kell látnunk, amint egy kilencéves kislány az életéért küzd, miközben ott állunk a szülőkkel együtt tehetetlenül. Az orvosok megtettek minden tőlük telhetőt, de az, hogy életben marad-e, és ha igen, milyen életet élhet ezután, az már csak a sorson, a szerencsén, a természetfelettin múlik. Az összegyűlt ötszáz ember könnyes szemmel, megrendülten hallgatta a történetet.

Hogy az ima segít-e vagy sem, arról mindenki világnézete alapján alkosson véleményt. Nem kérdeztük, hogy Csaba imádkozott-e Lia felépüléséért, vagy sem, az azonban biztos, ha imádkozott is, nem érte be ennyivel. Nem akart ott állni ő is tehetetlenül.



Csaba:
Liát közben mesterségesen táplálták, lélegeztették, éber kómában feküdt, de eljött az idő, amikor el lehetett és el kellett vinni rehabilitációs kezelésekre. A választás a budapesti Bethesdára, a Református Egyház gyermekkórházára, annak rehabilitációs osztályára esett. Itt a gyermekek együtt lakhatnak édesanyjukkal, ez óriási segítséget jelent a gyermeknek is és a szülőnek is. Emellett persze az édesanyának nem egyszerű az élete, meg kell tanulnia ellátni lányát, fel kell készülni a kórház utáni életre.
Lia édesapja jó barátunk, a baleset után brutális őszinteséggel beszélgettünk többször is a helyzetről. Mi van, ha Lia meghal, mi van, ha maradandó sérüléssel kell élnie, ekkor mi lesz a teendő, miben tudunk segíteni. Kegyetlen felismerés volt, hogy ez bizony a szülők harca, bármilyen nehéz lesz is, ezt nekik kell megvívniuk. A napi rutint nekik kell majd kialakítani, gondozni, táplálni, tisztán tartani, mozgatni Liát, csinálni a rehabilitációs gyakorlatokat, hogy minden készen álljon, ha majd fel tud kelni. Mindezt a napi élet mellett.

Az édesanya közalkalmazott, mint írtuk, jelenleg táppénzen van a gyermek mellett, az édesapa külföldön dolgozik, hiszen a pénzre most minden eddiginél nagyobb szükség van. És ott van Lia tizenkét éves bátyja is, aki az idős nagymamával él. Egyedül kell megoldania az iskolába járást, a tanulást, a napi életet a mindennapi szülői támasz nélkül. Az édesapa, amikor csak tud, hazajön, és ilyenkor igyekszik időt szakítani arra is, hogy fiával foglalkozzon, elmenjenek ide-oda, ne érezze úgy gyermeke, hogy egy mellőzött valaki lett belőle.



Úgy gondoltuk, megpróbáljuk legalább az anyagiak egy kis részét előteremteni. A Beremendi Motoros Egyesületnek van tíz darab felújított Simsonja – ezekkel szervezzük a környék szépségeit, látnivalóit bemutató motoros túrákat –, ebből egyet felajánlottunk egy jótékonysági árverésre. Azonnal jelentkezett egy volt klubtársam, aki a The Garden nevű zenekarban zenél, hogy adnának egy ingyenkoncertet, árverezzük el azon a Simsont. Aztán jelentkezett a Nihil Chips zenekar is. Idővel úgy láttuk, hogy ha inkább sorsjegyeket árulnánk a motorra, több pénzt tudnánk összegyűjteni. Talán százezernél is több jöhet így össze ‒ gondoltuk. Egyszer csak jelentkezett egy festőművész, felajánlotta egy művét a tombolára, érkezett egy szépen felújított Swinn Csepel kerékpár, egy Sony fényképezőgép. Kaptunk egy gyönyörűen hímzett mexikói bőrmellényt, majd egy elektromos fűnyírót. Egyre több ember jelentkezett, hogy nem akar kimaradni az egészből. Sokan mondták, hogy nem szeretnének tombolázni, sem licitálni, csak támogatnák a családot.

Jó, akkor legyen támogatói jegy – mondtuk. Elkezdtük árulni a környéken, boltokban, fodrászüzletben. Siklós, Beremend, Nagyharsány, Töttös, Villány… egyre több helyről akartak segíteni. Én voltam ugyan az ötletgazda, de az egészet együtt csináltuk mi, a beremendi és a pécsi motorosok, sőt, a bajaiak közül is egypáran. Csatlakoztak a gyűjtéshez persze olyanok is, akik nem motoroznak. Megható, felemelő érzés volt látni, hogy össze tudunk fogni jó dolgokért. Az ember végre büszke lehetett arra, hogy itt él, ilyen emberek között.



Eleinte fogalmam nem volt róla, hogy mibe vágok bele. Milyen jó lenne százezer, kétszázezer forintot összeszedni Liáéknak ‒ álmodoztunk. Lelövöm a poént, közel ötmillió forintnyi támogatás érkezett. Annyi pénz gyűlt össze, mint ‒ ha jól tudom ‒ a budapesti Gentleman’s Ride-on.
És még nincs vége. Azóta kaptunk árverésre Dárdai Pál-aláírással egy Hertha focimezt, a győri kézilabdás lányok is küldtek egy aláírt mezt, érkezett egy exkluzív tartalmú borválogatás, amely már nem kapható kereskedelmi forgalomban. Big Daddy és Ganxsta Zolee egy lemezborító-tervezetüket ajánlották fel, ennek átadása a Barba Negrában volt januárban. A Rozi nénitől 500 Ft-os támogatás érkezett, mert ennyit tudott adni. Egy magánembertől – aki még csak nem is vállalkozó – például 100 000 forint, és még csak a nevét sem akarta elárulni. A budapesti Moto Rosso szerviz az olyan munkáknál, amelynél nincs anyagköltség, a munkadíjat Liának teszi félre, a Hells Angels Nomads átadott egy borítékot, amelyben az általuk összedobott összeg lapult… és még sorolhatnánk.

Hogy mennyire megérintette az embereket ez a történet, azt magunk is tapasztaltuk, amikor megérkeztünk a Barba Negrához, ahol telt ház fogadott, jegyet már nem lehetett kapni, Big Daddy azt mondta, sorry, de az édesanyját sem tudná bevinni. Amikor Marton Csaba elmesélte a történet lényegét a biztonsági főnöknek, azt, hogy a Motorrevü miért szeretne bejutni az eseményre, szó nélkül beengedtek, pedig az effajta engedékenység nem a security szolgálatok fő jellemzője.

Csaba: ‒ A legújabb sztori pedig az volt, amikor felhívott egy magyar srác Ausztriából, hogy találtak három elektromosan állítható betegágyat egy bécsi kórház udvarán. Megkereste az igazgatót, hogy elvihetik-e. Az igazgató megismerve Lia történetét, igent mondott. Amikor odaértünk a bérelt teherautóval, kaptunk még 13 darab memóriahabos matracot és három kis kórházi éjjeliszekrényt, mind tökéletes állapotban. Egy ilyen távirányítóval működő speciális ágy ára két és félmillió forint körül van. Egyet Lia kapott, egyet a Bethesda kórháznak és egyet a Pécsi Gyermekklinikának adtunk. És pont ma hoztunk még el kettőt. Ezek egyikét egy szintén balesetes kisfiú, Áron kapja (az ötödiknek a cikk írásakor még nem volt gazdája).




Majd minden nap kapunk egy löketet a további munkához, de titokban félünk attól, mikor jön a hír, hogy ennyi volt a javulás, erre kell berendezkedni. Sok a kérdés a jövővel kapcsolatban, amiket majd akkor kell meglépni, ha oda kerülünk. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de most van félretéve pénz, ha hirtelen kell egy drága gyógyszerre, egy… egy nem is tudom… egy zürichi sztár agysebészre. Most van egy kis tartaléka a családnak vészhelyzet esetére.

Lia balesete óta több mint fél év telt el. Ha nagyon lassan is, de fejlődik, javul a helyzete. Rengetegen szorítanak érte, hogy tovább tudjon lépni a gyógyulás nagyon nehéz és bizonytalan útján. Lia január eleje óta ismét a Bethesdában van édesanyjával. Édesapja továbbra is Ausztriában dolgozik. Tizenkét éves bátyja Beremenden él a hetvenéves nagymamával. Sokat gondol a családjára, és azok a legszebb napok számára, amiket együtt tölthetnek.

***

Kedves Olvasók. Tudják, ezt a cikket elég nehéz volt megírni. Megrázó és egyben felemelő történet. Ez a Csaba és a Beremendi Motorosok nem akartak nagy dolgokat csinálni. Mindössze nem tudtak tétlenül állni egy barátjuk tragédiája előtt. És ettől mégis nagy dolgokat csináltak a maguk egyszerű, természetes módján. Az ember egyrészről mélységesen elszomorodik a történet hallatán, óhatatlanul felmerül benne a kérdés, hol van a rend, az igazság a világban, hogy miért kell egy kisgyermekkel ilyesminek megtörténnie, másrészről meghatódik, és valami nagyon szép, nehezen kimondható dolgot érez. Büszkeséget, erőt, tenni akarást, sőt, még némi hitet is... Hogy talán mégsem csak ostoba, kicsinyes, könnyen hergelhető tömeg, agyatlan massza vagyunk. Hogy ott lapul bennünk a jó is. Csak valahogy ki kell hozni.