Túra: Indonézia 2. Ray-Bant a majomnak avagy Üdvösségünk érdekében

Egyszer eljön majd a nap, amikor felelnünk kell a kérdésre, mivel töltöttük ezt meg azt a napot, reggelt, estét, éjszakát. Ha szerencsénk lesz, nem a rendőrség teszi fel e kérdéseket, hanem a Teremtő, hívják őt bárhogyan. És akkor majd számot kell adnunk arról, hogyan bántunk a kapott kincsekkel, a ránk bízott lehetőségekkel.



Az előző részt valahol ott hagyhattuk abba, hogy bírságolnak a rendőrök, ha nemzetközi jogosítvány nélkül vezetsz Indonéziában. Persze, ez is úgy működik, hogy ha van nemzetközi jogsid – mint nekem volt másodszorra –, akkor a kutyát sem érdekled. Lassítgathatsz a rendőrök előtt, megpróbálhatsz velük szemkontaktusba keveredni, mindhiába. Ha Nemzetközi Vezetői Engedély lapul a zsebedben, olyan a kisugárzásod, hogy maximum türelmetlenül továbbint, ne tartsd fel a forgalmat.

Talán emlékeznek rá, itt-tartózkodásunk első útja, a Nagy Próbaút a Bukit-félszigetre vezetett. A motor tehát egy 125-ös Honda Scoopy, rajta három ember (kettő egész egynegyed), kevéske poggyász, némi strandcucc, apróságok, amelyek kellenek egy szerény igényű négyévesnek. A Scoopy jelenleg Bali legnépszerűbb járműve, kis híján a feledés homályába taszította a Super Cubot, ezt a két keréken gördülő ikont. A Honda tavaly ünnepelte a 100 milliomodik Cub elkészültét, és bár a volt szocialista országok Trabantjának szerepét töltötte be egész Délkelet-Ázsiában, mára alig látni belőle, leginkább vidéken szalad bele az ember egy-egy szép darabba. A Scoopy azonban viszonylag nagy testű, korszerű, befecskendezéses robogó, nem kell már a körváltóval sem bajlódni, a helyi viszonyok között ideális jármű három-négy fő, vagyis egy mikro család részére. Általában persze nagyobbak a családok, itt a négy-öt gyereket tartják ideálisnak. Születni talán nem motoron születnek, ettől kezdve azonban mindennapos dolog lesz számukra. Aludni, szopni, nézelődni apa és anya között, meghitt közelségben, magától értetődő dolog minden balinéz csecsemő számára.




Elindulunk, eleinte olyan visszafogottabb tempóban. Az ember utassal, gyerekkel persze jobban koncentrál, mint egyedül, így eleinte a motorozás is kevésbé élvezetes, de az alternatíva az autó lenne, és erről szó sem lehet. A forgalom amúgy is jóval gyérebb a Bukit-félszigeten, mint ahol lakunk, és ezt már élvezi az ember. Egész jó aszfalt, az utat buja zöld szegélyezi, amely ugyanúgy lehetne őserdő, mint egy ház előkertje. Több helyen is látunk Luwak feliratú táblákat, rágcsálószerű állatka képével. A táblák a világ egyik legdrágább kávéját, a Kopi Luwakot kínálják. A kopi szó a coffee indonéz változata, a luwak pedig az előállítóra vonatkozik, a cibetmacskafélék családjába tartozó állatkára. Magyarul közönséges pálmasodró néven ismeretlen. A kopi luwak csodálatos história, ennél jobb példával talán nem is lehetne illusztrálni a kifinomultság illúzióját hajszoló sznobizmust… a kopi luwak attól lett világhírű, hogy tulajdonképpen egy ürülék kávé.




A cibetmacska, miszerint közönséges pálmasodró, megeszegeti a kávészemeket, amelyek a táplálékok szokásos útját járva távoznak az állatka szájnyílásával ellentétes oldalán, egy erre a célra szolgáló, gyűrűsizmokkal zárható nyíláson át. A kávészemek érdekes átalakuláson mennek át bélrendszerében. Amikor elöl bemegy, filléres magvakról beszélünk, amikor hátul kijön, kilónként több száz dollárt ér. Persze össze kell gyűjteni, pontosabban ki kell válogatni a kísérő matériából a félig emésztett szemeket, talán még tisztítják is kissé, de ebben nem vagyok biztos, aztán megy a nyugati emberekhez, akik vagyonokat is hajlandóak fizetni érte. Élettani hatása is érdekes, ismeretlen kémiai mechanizmusok során fogyasztóját kellemes, jajdetrendikifinomultvagyok érzéssel tölti el. Amúgy érdemes benézni egy ilyen luwakfarmra. A pálmasodró aranyos állatka ‒ kár, hogy képességei miatt életfogytiglani szabadságvesztését tölti ‒, és megkínálnak egy tucatnyi különböző kávéval abban a reményben, hogy vásárolsz tőlük, amiről mi persze senkit nem akarunk lebeszélni. Mit érnének a Nagy Francia Forradalom vívmányai, ha az ember nem ihatna olyan kávét, amilyet csak akar, függetlenül attól, honnan is potyognak ki azok a kávészemek.



A legtöbb Bukit-félszigetre látogató ember lehangolóan egyformán viselkedik. Mindenki kinézi magának az Uluwatu Temple-t, sorba áll, nemtől függetlenül felköti az obligát szárongot (szoknyát), lefényképezi a Ray-Baneket (és filléres utánzataikat) majszoló majmokat, ha nem kínai, elképed a kínai turisták áradatától és irritáló közvetlenségétől, majd kipipálva az Uluwatut, tovább böngészi listáját, mi a következő látnivaló. Amúgy tényleg érdekes, hogy a majmokra miért hat olyan ellenállhatatlanul a Ray-Ban, az Oakley és társai… kell-e ékesebb bizonyítéka a rokonságnak?

Amúgy ha már Uluwatu Temple, akkor érdemes betartani pár alapszabályt, eltenni a szemüveget, telefont, behúzni a táskák cipzárjait, kerülni a szemkontaktust és az állatok etetését.

Az Uluwatu környékén megéri kicsit elbóklászni erre-arra, néhol teljesen jellegtelen utak, szinte csak ösvények kanyarognak a part irányába, amelyeken kedves, eldugott öblöket vagy meredek sziklapartot találhatunk. Közben hol itt, hol ott állhatunk meg méltatlankodni egy-egy elképesztően hangulatos helyen megbúvó ház, bungaló, nyaraló láttán, hogy persze, ezek a gazdagok nem tisztelik a legszebb helyeket sem, de hát ausztrálok, azoknak könnyű.



Az elmúlt években már másodszor bukkanunk rá véletlenül ugyanarra a helyre, talán Uluwatu bay, vagy valami hasonló a neve, tulajdonképpen egy kenderszagú hippi-szörfös-new age kommuna az egész. Rasztahaj, tetoválások és testékszerek – kötelező. Hónalj alatt szörfdeszka ‒ minimum ajánlatos. Nem kell használni, de a hitelesség kedvéért nem árt, ha van. Ha útban van a bárpultnál, csak neki kell támasztani a falnak. A legeslegtrendibb persze, ha van a motorunkon szörfdeszkatartó. Akkor már a deszkára sincs szükség.

Az igazi kommunatagot onnan lehet megismerni, hogy szép szürke a bőre, a szeme alatt karikák sötétlenek és napfénynél kissé bizonytalanul mozog. Különösen az amúgy hihetetlenül jó hely, a Single Fin nevű becsületrontó környékén vannak nagy számban. Először leereszkedünk egy keskeny szurdokban a partra, ahol egy kis kijárat nyílik az óceán felé. Éppen jön egy zivatar, az összeboruló sziklafalak alkotta barlangból nézzük, hogyan pettyezi a türkizkék vízfelszínt, aztán ahogy jött, úgy vége is lesz. Felmászunk a lépcsőzetes sziklateraszokon, egészen a csúcsra épült Single Finhez, ahonnan mellbevágó panoráma nyílik az öbölre, ahol minden szikladarab tetejére egy kis bárocskát eszkábáltak. Kommunástól, szörföstől és mindentől függetlenül irtó jó hangulatú, színes, igazi nemzetközi multikulti hely, amely még nekünk, a nép-nemzetállami közép-európaiaknak is lenyűgöző. Reméljük, elmúlik.




Hazafelé egyszer csak elkezd csúszni a motor, a motor hátulja, de már húsznál is. Ölemben a gyerek, mögöttem a párom, egy pillanatra megijedek, de már tudom, defekt. Egy suhanctól kérünk pumpát, jó öreg darab, itthon cool vintage pumpa lenne, felfújjuk, de pár kilométer múlva megint csak felnin gördülünk. A bébi és mamája stoppal próbál hazajutni, én nekilátok gumist keresni. Mutogatok, kérdezősködöm, ők magyaráznak, mutogatnak előrefelé. Meg is lelem a zárt gumisbódét, a szomszéd felkelti a kissé morcos mestert. Nekilát, ahogy a mozdulatait nézem, kár volt a családot elküldeni. Szó szerint öt perc alatt új belső volt a gumiban. Nekem ez otthon utoljára félórás munka volt egy kicsípett új belsővel megspékelve. Az egykarú lengővillának hála, le sem kellett szedni a kereket. Végül azért csak elvigyorodott nagy büszkén a mester, amikor látta, hogy lenyűgözve bámulom. Telefon előre, szálljanak ki, várjanak meg az út szélén, mindjárt ott vagyok.



Két órával később a Legian Beachen nézzük, ahogy a vérvörös Nap lassan belemerül az óceánba. Pálmafák, végtelenbe nyúló homokos part, kigyúló, hunyorgó fények, az ég alja egy döbbenetes színorgia, és még éppen megpillantjuk a sziget belsejében a felhők fölé emelkedő két vulkán kúpját, valószínűleg a Bratan és Batur lehetnek azok. Az elmúlt év sztárja, a többször is kitört Agung innen nem látszik.



Az este langyos, a levegő balzsamos, a víz meleg, a homok selymes… az élményt köbre emeli, hogy otthon, mint hallottuk, éppen márciusi tél tombol. Aludni menni vétek, mit mondunk majd a Jóistennek, ha megkérdi, mivel töltöttük ezt az ő gyönyörű estéjét? Gondolva üdvösségünkre, állítólag újra halhatatlan lelkünkre, elindulunk a homokban a La Plancha felé. Spanyol tulaj, olasz üzletvezető, halál jó fej, profi helyi személyzet, öreg deszkákból ácsolt épület, bárpult, asztalok és székek, ahol csodálatos harmóniába olvad a ciklámen, a narancssárga, a kék és a zöld, a légben lampionok úsznak, a homokban színes babzsákfotelek, térdig érő asztalok, a háttérben a még éppen rózsaszín égalja és a part felé tartó hullámok végtelen sora. Megérkezik az első Bintang (lásd előző rész), az üvegre csapódott párába csíkokat húznak a legördülő cseppek…




Folytatjuk
Képek: Mező János