Túra: Indonézia, 3. rész Az ott egy cápa? Avagy Valami mászik a hátadon

Hol is fejeztük be indonéz élményeink ecsetelését... ja igen, eltelve a felelősség érzetétől, ami a Teremtőtől kapott szép napokkal való túlvilági elszámolást illeti, mégsem aludni mentünk azon a gyönyörű estén, hanem a La Planchába. Megjött az első Bintang, és ha még emlékeznek rá, Kedves Olvasóink, az üvegre csapódott párába csíkokat húztak a legördülő cseppek...




Zúgás… először nem volt tiszta, hogy mi zúg. Első emlékképek az estéről… Bintang, aztán az olasz üzletvezető ajánlata valami koktélról, amit feltétlenül ki kell próbálni… majd a végtelen séta a tengerparti homokban, az égről hatalmas telihold nézi, ahogy valakinek a vállára támaszkodva botorkálok hazafelé. És a monológ a sápadt égitestnek, hogy látod, nem pazaroltam alvásra a te szép estédet, hukk.

Ezek szerint két dolog zúghat. A fejem – ez igencsak valószínű ‒ és a tenger. Ez is valószínű egy szigeten, közel a parthoz. A trópusokon másnaposnak lenni nem leányálom. A tünetegyüttes hatását a forróság csak súlyosbítja, megesküszöm, hogy soha többé, csak ezt éljem túl. Ő meghallgat, hisz nekem ‒ ami némi naivitásról árulkodik, mert – egy fürdés után újjászületve falom a sült banánt, iszom a jeges papaya- vagy milyen levet. Olyan gyümölcsöket eszünk-iszunk lassan egy hete, aminek a felét sem ismerem. Határozottan jobban vagyok, már ismét lenyűgöz, hogy itt lehetek, pár napos lustálkodás után erősödik a mehetnék. Menjünk, mondjuk észak felé, délnek már mentünk, tudják, arra volt a Bukit-félsziget tele majmokkal.



A motort már teszteltük három főre, ami az itteni normákhoz képest azt jelenti, a nagy részben kihasználatlan. Fő helyen ül papa, a lábtérben a két hétre szükséges holmi és játék két és fél embernek egy közepes sporttáskában, egyben lábtámasz az elöl trónoló négyévesnek, hátul ül mama egy kisebb hátizsákkal. Elöl a poggyásztartó zsebben egy üveg víz, a másikban naptej. Trópusokon a legjobb öltözék egy könnyű, fehér hosszú ujjú póló, éppen térd alá érő nadrág, technikai saru – ez azért sokkal jobb, mint a papucs. Oké, otthon vétkes könnyelműség lenne így motorozni, számtalanszor kritizáltuk a hasonló szettben feszítő sportmotorosokat, itt azonban mindenki így motorozik. Az ember érzi a felelősséget, sokkal jobban figyelek, koncentrálok, mint otthon, a forgalmi sajátosságokról már írtunk az első részben. 260 millió ember, 200 millió motor, motorka, robogó, melyek nélkül ma már elképzelhetetlen itt az élet. A motorozás olyan készség errefelé, mint a járás.





Úti célunk a sziget nyugati partvonalának középtáján fekvő Balian beach. Közel van, mondanánk itthon, nincs túl közel, mondják arrafelé. Tény, a távolság ötven kilométer körüli, ez két és fél-három órás út a bébivel, nélküle is lenne vagy kétórás. Nagy volt a kísértés, hogy útba ejtsük a környék leghíresebb látnivalóját, a parttól tán 50 m-re lévő sziklacsoporton emelkedő csodaszép Tanah Lot templomot, de a várható turistatömeg miatt kihagyjuk, majd megnézzük valamikor máskor. Úgy tűnik, az első óra alatt még a lakóhelyünket sem hagytuk el, errefelé a valaha különálló falvak egyetlen konglomerátummá olvadtak össze, nincs város eleje-város vége tábla. Az út kétsávos, a forgalom fordított, balra tartós, a motorosok, robogósok tömege összefüggő masszát alkot. A haladás tempós, néha araszolgatós, ahol bedugul a forgalom, olyan sűrűn állunk egymás mellett, hogy lábat letenni is alig akad hely. De nincs agresszivitás, nincs tolakodás.



A rendszer működik. Balesetet továbbra sem láttunk. Amikor végre kiér az ember a sűrűn lakott részekről, néha már 60-nal is száguldunk, aztán jönnek a kanyargós utak, a príma aszfalt, az utat dzsungelszerű erdő szegélyezi, ha néha odapillantasz, látod a fák között megbúvó házakat. Szentély szentély hátán, tulajdonképpen minden háztulajdonos épít egyet-többet a három isten – Visnu, Siva, Brahma ‒ valamelyikének. Papírtálcákon mindenhol ott vannak a szellemek ajándékai, és úgy érzed, az egész szigetet a virágok és a füstölők illata lengi be. Utunk vége felé kanyargós szakasz dobja fel az embert, illetve dobná, ha nem fogná meg a sort egy iszonyatosan megpakolt, szuszogó, tüsszögő, lépésben haladó teherautó-matuzsálem.

A szembeforgalom masszív, előzni sokáig nem lehet, legalábbis engem nem visz rá a lélek arra a hajmeresztő mutatványra, amit a helyiek produkálnak néha. Egy hídról lepillantva Indiana Jones-filmben érzem magam, csak a mélyben tátogó krokodilok hiányoznak. Megérkezünk, keskeny, másfél sávos útra fordulunk rá. Az élet ötven méter alatt megváltozik, a főút káoszát a nyugalom, csend, béke veszi át. Kis kertek, virágos kerítések, mohos kőlépcsők, félmosolyok. Hirtelen eltűnnek a házak, pálmafák szegélyezte zöld réten át gurulunk, egy kanyar után mellbevágó a látvány, előttünk-alattunk a végtelen óceán. Intim, buján zöldellő kertek, kunyhócskák mellett haladunk el. Szállásunk is ilyesmi, nádfalú, nádtetejű, de légkondis, az ágyból látod a hullámokra váró, deszkákon ücsörgő szörfösöket.




Embert alig látni, turistát is keveset, jobbára csak napszítta, napcserzette arcú Krokodil Dundee kinézetű szörfösöket. Zömük persze ausztrál. Sör mellől nézegetnek, ahogy lekászálódunk a motorról, a személyzet elismerően bólogat, amikor megtudják, honnan jöttünk így, helyi módon – vagyis nem taxival. Az ausztrálok mustrálgatnak, most dől el, emberszámba vesznek-e, szörfös vagyok-e vagy sem. Mindenesetre odamorgok egy Hi-t és az óceán felé fordulok, összehúzott szemmel méregetem a hullámokat – azt hiszem, valahogy így kell csinálni. Amikor úgy érzem, elég, elfordulok. Gondolom, meg kéne kockáztatni egy „Hi guys, na, milyenek a hullámok?”-at, de a kevesebb néha több, nem szólok semmit. Gondoljanak, amit akarnak.




Itt, a Balian beachen is eltelik három kellemes, mérsékelten aktív nap, egy kis sörözgetéssel a fekete vulkáni homokos partra tákolt szörfös kocsmában, ami úgy tűnik, uszadék fából épült. Ennek a valódi nomád szörfös életnek egyébként van valami hangulata. Az igazi hard core szörfer borostás, de az a borosta nem fazonnyírt, a pólója elnyűtt és kinyúlt, de nem így vette tízezer forintért újonnan, a bőre cserzett, a haja sós víztől ragad és akármilyen színű is volt eredetileg, most napszítta szőkés. Sörözgetnek, beszélgetnek a hullámokról, és ami nekem természetfölötti lénnyé teszi őket, hogy nem félnek a cápáktól, pedig csekkoltam (www.sharkattackdata.com), itt is volt nemrég (2016-ban) támadás.

A Balian beach érdekes, látványos hely, van itt egy folyótorkolat ‒ itt lehetett a cápatámadás is, a bikacápa köztudottan megbolondul az édesvíz közelében ‒, pár eldugott, csendes, romantikus sziklaöböl, fekete homok és a titokzatos Secret bay, ahol úgy tűnik, valami new age kommuna-szerű él. Szépsége mellett kissé kísérteties hely, terített asztalok, pislogó gyertyák az asztalokon, csendes elegancia, ember sehol. A Bintang azonban itt is hideg és fantasztikus…



Három nap telik el, még maradnánk, de már mennénk is, tehát megyünk. Felszerelkezünk a motorra, és irány a sziget belseje, aznapi célunk Bali Szentendréje, a művészetek őserdei városa, Ubud.
Ismét két-három órás motorozás, ismét csak hatvan kilométer körüli távolság, nem ügy.

Utunk első szakasza ugyanaz, mint amelyiken jöttünk, a letérő után azonban sokkal lazább, kifejezetten élvezhető tempót lehet menni, néha az őserdőn át, néha rizsföldek mellett visz, keskeny, leginkább a szembejövő autókra kell ügyelni. Benzint szinte minden faluban találhatsz, a legtöbb helyen egyszerű fapolcokon sorakozó absolut vodkás üvegekből tankolhatunk. Bármilyen gyanús legyen is ez egy európai embernek, minden rendben van vele, nincs külön rossz benzin a turistának és jó benzin a szomszédnak. Kis kitérőt teszünk Tabanan felé, valahol azt hallottuk, van ott egy pillangópark. Hatalmas tábla igazít útba, hamar kiderül, érdemes volt megállni.




A pillangópark valószínűleg nagy divat lehet a trópusi Ázsiában, Balin is van legalább kettő. Tulajdonképpen egy szúnyoghálóval fedett botanikus kert, patakokkal, tavacskákkal, szabadon szárnyaló pillangók ezreivel, némelyikük pingpongütő méretű. Zárt környezetben hatalmas orrszarvú bogarakkal, szarvasbogarakkal és egyéb gigantikus páncélosokkal is találkozhatsz, és néha azt veszed észre, hogy valami nagy, karmos dolog mászik a hátadon. A nyakad felé.
Képek: Mező János