Baleset-megelőzés: A szemtanú kötelessége, 2. rész

Kinek higgyünk? "A jó memória csodálatos képesség, mert így a múlt mindig a jelenünk része."



Szöveg: Kondorné, dr. Kollár Zsuzsanna

Az előző lapszámban megjelent cikkem arról szólt, hogy vajon Önök, a lap olvasói, hogyan járulhatnak hozzá ahhoz, hogy utólag a balesetek körülményei a lehető legpontosabban felderíthetőek legyenek. Azt a cikket azzal fejeztem be, hogy vallomástétel esetén csak olyasmit mondjunk biztosan, amiben tényleg biztosak vagyunk, és ne keverjük össze a tényeket a saját vagy mások véleményével.


Arra is fel kell készülnünk, hogy az eseményeket többször is el kell majd mondanunk. Először a helyszín biztosítását végző rendőrnek, aztán a helyszíni szemlét végző kollégájának, majd az ügy vizsgálójának a rendőrségen, végül a bírónak a tárgyaláson. Ne bosszankodjunk ezen, mert a rendszernek célja van, amit röviden úgy foglalhatnánk össze: a közvetlenség elve. Az eljárás minden résztvevője abban érdekelt, hogy csak azoknak higgyen, akiknek hinni érdemes. És kinek érdemes hinni? Aki szavahihetőnek tűnik. A szavahihetőség pedig nem pusztán azon múlik, hogy az adott személy vallomása mennyiben van szinkronban a többiekével (láttam én már olyan ügyet, ahol csak egyvalaki tudta jól visszaadni az eseményeket, a többiek elmondása tele volt tévedésekkel) vagy az objektív bizonyítékokkal, hanem azon is, hogy magát az embert hallgatva ki mennyire bizonyul meggyőzőnek. A tárgyaláson könnyen kiderülhet, hogy a férfi, aki a nyomozás során hosszasan ecsetelte a baleset előzményeit és körülményeit, valójában háttal állt a járműveknek, így nem tudja, csak következtet arra ‒ méghozzá rosszul ‒ hogy ki honnan érkezett, és mi volt a baleset oka. Ezért kell újra és újra elmondania mindenkinek, hogy mit tapasztalt, mert aki az ügyben majd döntést hoz, a vállán cipeli a jó döntés felelősségét, ez pedig nem lehetséges hosszas és összetett mérlegelés nélkül.

Ma már meglehetősen sok köztéri és fedélzeti kamera figyeli az életünket, ezért nagyban hozzájárulhatunk a nyomozás sikeréhez, ha felhívjuk a vizsgáló figyelmét egy általunk észlelt kamerára. E felvételek beszerzése persze a rendőrségnek hivatalból is kötelessége, de ártani biztosan nem ártunk azzal, ha a baleset érintettjeként rövid időn belül (értsd a baleset utáni néhány napban) mi magunk is körülnézünk a helyszínen kamera után kutatva. Néha az is sokat nyom a latban, ha a felvétel nem az egész folyamatot, csak annak töredékét rögzíti, esetleg a baleset előzményeit vagy a járművek kifutását. Azt, hogy a felvétel mennyiben hasznosítható a döntésnél, majd az arra hivatottak eldöntik.

Egy baleset helyszíne sokkoló lehet, ezért nagyon fontos, hogy amennyire csak tudjuk, megőrizzünk higgadtságunkat. Elmondok egy példát. Egy gyalogosgázolás után a baleset okozója olyan sokkot kapott, hogy képtelen volt értelmesen cselekedni, és még mindig a gázpedált taposta. Egy tanúnak kellett őt szabályosan kirángatnia a kocsiból, majd abba beülve hátratolatni, végül a jármű alól kiszabadult, életveszélyes sérülést szenvedett gyalogost elsősegélyben részesíteni, és értesíteni a mentőket. Az ő beavatkozása nélkül a sérült elvérezhetett volna. Apropó mentők: A rendőrség, a mentők és a katasztrófavédelem hívói utóbb beazonosíthatóak, mert a telefonszámukat elmentik. Ezért ne csodálkozzunk, ha telefonálásunkat követően – annak ellenére, hogy adatainkat a helyszínen nem hagytuk hátra – utóbb mégis kihallgatásra idéznek minket. A bejelentés során legyünk lényegre törőek: tudnunk kell, hogy hol történt a baleset, hogy hány sérült van, és a sérülés mennyire tűnik komolynak stb. A baleset részleteivel azonban ne húzzuk az időt, az nem a diszpécser dolga. Ha azonban valaki elhagyta a helyszínt, és a rendszámára még emlékszünk, azt mindenképpen közölnünk kell.

Utóbb nagy jelentősége lehet annak is, ha vissza tudjuk idézni, hogy ki mit mondott, illetve hogyan viselkedett a baleset után. Néha ugyanis a saját észlelésünket a mások által hallott vagy mondott körülmény úgy egészíti ki, mint egyik puzzledarab a másikat. Amit fontosnak tartunk, azt mondjuk el, de mindenképpen jelezzük, hogy az elmondottakból mit láttunk saját szemünkkel és mit hallottunk másoktól.

Akár részesei, akár kívülálló tanúi vagyunk egy balesetnek, a helyszín megváltoztatását csak annyiban engedjük meg másoknak, vagy változtassuk meg azt mi magunk, amennyire az az elsősegélynyújtáshoz feltétlenül szükséges. Talán nem tűnik magától értetődőnek, de még a szétszóródott tárgyaknak, a kifolyt folyadéknak, az elrepült cipőnek is jelentősége lesz utóbb az ütközési pont és a baleset előtti sebesség meghatározása során, ezért a lehető legtöbb kárt az okozza a vizsgálat szempontjából, aki valami rendrakási ösztönnek engedelmeskedve elkezdi összeszedni a szétszóródott tárgyakat, felállítja a felborult motort, visszahozza az elgurult bukósisakot. Amíg ezek elhelyezkedését a rendőrség helyszínrajzon és fotókon nem rögzíti, addig jobb, ha semmihez nem nyúlunk. Aztán ott vannak még azok a személyek, akiknek nem érdeke a helyszín változatlanul hagyása. A lehető legjobban figyeljük meg, hogy az érintettek közül ki mit csinál a helyszínen, és ha elmegy onnan, akkor például milyen irányban távozik, esetleg visszatér-e később. Érdemes olyasmire is odafigyelnünk, hogy ki és kinek telefonál először, ki segít és ki nem a sérültnek stb.



A baleset helyszínén az utólagos alkoholfogyasztás tilos. Ezért ha bármelyik részes felet azon kapjuk, hogy inni kezd, próbáljuk – persze csak, ha lehetséges ‒ megakadályozni vagy legalábbis ellenőrizni, hogy mit ivott, és erről mindenképpen számoljunk be a rendőröknek is.

Ne ítélkezzünk a helyszínen, erre semmi szükség, a legtöbb ember nem azzal a szándékkal indult el otthonról, hogy valakinek bajt okozzon. A balesetek okozói a legtöbbször már a helyszínen belátják saját hibájukat, és együttműködnek másokkal. Ugyanakkor az indulatosság nem segíti a jó megfigyelést, és a segítségnyújtást sem, pedig e kettőre van ilyenkor a legnagyobb szükség.

Higgyék el, soha nem tudhatjuk, hogy nem leszünk-e valaha a sérülthöz hasonló helyzetben, amikor majd a mi ügyünk vizsgálata függ lelkiismeretes, szemfüles és együttérző emberek tevékenységétől. Utóbb lesz majd valaki, aki hálás lesz azért, mert saját kényelmi szempontjainkat háttérbe szorítva másokkal törődtünk.