Café-menet

Idén a 40 éves Café Racer-jubileumra jelent meg egy „Café Custom Accessories" nevű kiegészítő kollekció. Egy ilyennel átalakított Sportstert vetettünk össze az 1977-es eredetivel, amely minden bizonnyal a 60 éves Sportster-történelem legkülönösebb modellje.



A 70-es évek közepe táján meglehetősen bele voltam zúgva Suzi Quatróba. Feszes bőrcuccokat hordott, és olyan zenét csinált, ami nagyon feküdt az én kissé szokatlan táncstílusomnak. Ugyanebben az időben szintén plátói, ugyanakkor valamivel kevésbé érzelmes távkapcsolat fűzött Ilse Reuterhez; ő ugyanis szintén meglehetősen feszes bőrruhát hordott, és motorokat tesztelt a Motorrad számára. 1977-ben én egy Jawa segédmotorral motoroztam, Ilse egy HarleyDavidson Café Racerrel. Nem csoda, hogy sosem jöttünk össze. Mármint Ilse és én, Suzi Quatróról már nem is beszélve.



A következő 40 évet többek között azzal töltöttem, hogy privát kétkerekű kollekciómat újra és újra kiegészítettem egy Sportsterrel, de Café Racer sosem volt közöttük. Egyszerűen elmulasztottam azt az időpontot, amikor ezek a modellek még megfizethetők voltak. Sajnos még élőben sem találkoztam a Harley-történelem mára legkeresettebbé vált kudarcával. Egészen a Harley-sajtós Rudi Herzig emlékezetes telefonhívásáig: „Te, Klaus, a Sportster idén 60 éves lesz, és kiadtak hozzá egy nagyon jó kis kiegészítő kollekciót!“ „Oké, Rudi. Van még valami más is?“ „Ez nem akármilyen kiegészítő. Ez olyan Café Racer-es. Ami egyébként 40 éves lesz. Van itt egy teljesen átépített motorunk. És ha akarod, megszervezek neked egy eredeti Café Racert, hogy összehasonlíthasd őket.“ Hát, mit mondjak, akartam.



Néhány héttel később találkozom Rudival és a feltuningolt Roadsterrel, valamint Christoph Madausszal és az ő valódi Café Racerével. Christoph éppolyan Sportster-rajongó, mint én, az ő szenvedélyét éppúgy a motoros szaklapok gyakori lapozgatása keltette fel, mint az én esetemben. De Christoph okosabb volt nálam, hiszen ő már 1991-ben, tehát még a kultikus idők beköszönte előtt megvette XLCR-jét, teljesen szétszedte – és egészen 2008-ig úgy is hagyta, ahogy volt, darabokban. A motor összerakása aztán újabb két évet vett igénybe. Többek között azért, mert bár Christoph általában nagyra becsüli a teljesen eredeti állapotot (és számos projektjénél be is tartotta), a Café Racer esetében azonban inkább az „Advanced Stock Restauration“-t választotta. Ami annyit jelent: nagyrészt eredeti állapot, itt-ott jobb műszaki megoldásokkal. Így lehet, hogy Café Racere sokkal jobb rugózóelemekkel és fékekkel büszkélkedhet, mint 1977-ben, az eredetitől eltérően egy olajszűrőt is kapott, valamint az elektronika is stabilabb lett. Na meg hogy a műszerek valójában még az eredeti modellnél is eredetibbek, ugyanis 1977-ben a Harley az XLCR-re olyan kilométerórát és fordulatszámmérőt szerelt fel, amelyek egy Hondán (!) is megtalálhatóak voltak. Mindent azzal a feltétellel, hogy a motorjai járóképesek kell hogy legyenek, nem puszta díszek. Ami a következő rövid és világos következtetéshez vezet: Christoph Madaus Café Racere jobban megy és jobban működik, mint ahogy egy száz százalékban eredeti modell valaha is tudott. És eközben mit sem veszített vonzerejéből, amit az ősrégi motor és az álsportos csomagolás furcsa kombinációja alapoz meg. Ilse Reuter már 1977-ben fején találta a szöget: „Olyan, mint egy nagymama miniszoknyában.“ Ez pedig még ma is érvényes.



A Café Racerré varázsolt Roadster esetében ugyanakkor inkább ne beszéljünk nagymamáról, hiszen az eredetitől eltérően az 1200-as, kéthengeres Evolution-motor sokkal jobban kedveli a magas fordulatot, Sportsterhez képest nagyon nyomatékos, és nem vibrál kellemetlenül. Egy sajátosságát viszont hagyománytiszteletből változatlanul átvették: a nagyon, de nagyon szokatlan üléspozíciót. De ne felejtsük el, a motor Café Racer, nem pedig autópályás kilométerfaló, egy show-ra kihegyezett rövidprogramhoz pedig a kissé feszes tartás is elmegy. Stephan Maertznek, a Harley-sajtóosztály vezetőjének kereken 20 órára volt szüksége ahhoz, hogy a Café-Custom-Accessories-Kollektion minden darabját beépítse a motorba, és az is sikerült neki, hogy ne javítgassa agyon minden gyári Spori jelenleg legmenetaktívabb modelljét. Ami nem magától értetődő a motorépítők esetében! Sok szép kialakítású, minőségi alkatrészen legeltethetjük a szemünket, a jobb hang csak ráadás. A jó érzésről nem is beszélve, hogy egy olyan Sportstert vezethetünk, amilyennel nem találkozunk minden sarkon – bár ebben megegyezik az eredeti Café Racerrel. És ami már jóval 8800 euró alatti anyagköltséggel megvalósítható; hiszen az alkatrészeket akár egyesével is beépíthetjük. A motoros junkie-t, Christoph Madaust legalábbis érdekelte a dolog, eredeti motorjának unokája tökéletesen beleillene gyűjteményébe. Én pedig felteszek egypár régi Suzi Quattro-lemezt, és talán Ilse-cikkeket fogok olvasgatni. Valahogy mintha 40 évvel visszakerültem volna az időben a Café Racerekkel való motorozás után.