Másodvélemény: Honda GL1800 Gold Wing Tourer

Negyven kilogramm mínusz • Újratervezett erőforrás • DCT váltó • Négyféle menetprogram • Sportos agilitás



Húsz évvel ezelőtt a mi kis biker társaságunk úgy tekintett a Gold Wingre, mint valami jópofa marhaságra, ami hasonlít ugyan a motorokhoz, de legalább annyira az autókhoz, és a kétajtós ruhás- és páncélszekrényekhez is. Egyetlen goldwingesünk a Kapitány volt, aki óvta, féltette motorját, és rendkívül büszke is volt rá, ő szolgáltatta a zenét a Duna-parti bulikon ‒ természetesen a motorról ‒, de ha úgy hozta a hangulat, műanyag poharakat lövöldözött ki a Gold Wing lengedező, másfél méteres antennáival. És őszintén ámuldoztunk, hogy milyen könnyedén forgolódik a töltésoldalban a féltonnás monstrummal.
Azt
án ha éppen olyan kedvében volt ‒ és mi is, hogy erre az izére rákéredzkedjünk ‒ és odaadta egy körre, elámultunk, hogy milyen bársonyosan jár a négy-/hathengeres bokszer, azon pedig még inkább, hogy milyen könnyen terelgethető az a szörnyeteg.

Aztán eltelt vagy két évtized, túl sok közöm nem volt a típushoz, fotóztam egy-két trike-ot, legutoljára pedig a baggerbe szerettem bele egy kicsit, de ez olyan szerelem volt, mint amikor az ember megismer egy szép, bájos, értelmes nőt, pár napra elbűvöli, talán kicsit bele is szeret, aztán marad egy kellemes, szép emlék.


Az is igaz, hogy maga a Honda sem ragadtatta el magát a Gold Winggel, utoljára vagy tizenhét éve nyúltak hozzá komolyabban.
Azt
án jött a 2017-es EICMA, és jött az új Gold Wing. Mondjuk, az Új Gold Wing. Állítólag az utolsó csavarig átdolgozták, negyven kilogrammal könnyebb elődjénél, erősebb, nyomatékosabb, okosabb, és még szebb is. Negyven kilogramm... 2/3-nyi barátnő súlya, ez nem semmi, komoly munka, tervezés áll ekkora tömegcsökkentés mögött. Új lett az erőforrás, új a futómű, még több a szolgáltatás. Négyféle menetprogram, kipörgésgátló, markolat- és ülésfűtés, beépített navigáció, ülésből állítható rugó-előfeszítés.
Felsorolni is sok.

Ok
é, a Honda zászlóshajója filigránabb lett. Azért nem lett egy Monkey, ugyanolyan tekintélyt parancsoló maradt a megjelenése, mint korábban, igaz, mára nemcsak méretével hat, de egyfajta eleganciájával is.
K
örbejárod, kötelező jelleggel elámulsz az utas karosszékén, mit karosszék, fotel. Az ülésfűtés, markolatfűtés, tempomat már nem akkora szenzáció, mint két évtizede, bár még ma sem általános. Aztán ráülsz, pontosabban beleülsz a Gold Wingbe, megragadod a kormányt, és nekiveselkedsz, hogy talpra rántsd, mert háromszáznál több kilogrammról van szó. És meglepődsz, mert nem is olyan nagy kunszt talpra állítani. Az elegáns jeladó a zsebedben ‒ ez olyan szép, hogy akinek van, biztos rendre kidobja majd az asztalra, hadd lássák a népek ‒, így elég a tankpanel tetején lévő, kör alakú kapcsolót elfordítani, és a Gold Wing feléled.



A műszerfalon feltűnik a szárnyas embléma és a típusnév, ha valaki esetleg elfelejtené, melyik motorjára is ült aznap. Az indítógombot csak meg kell pöccinteni, és beindul a motor. Igézően, édesen duruzsol, mormog, majd egy hüvelykujjbillentés a D módra, kapcsol a váltó, indulás. A Touringon a kuplungkar helyett a levegőt markolássza a kéz, váltóhébli sincs, csak húzod a gázt, az automatika pakolgatja fölfelé a fokozatokat. Hogy mikor és milyen gyorsan, az több dologtól függ. Legelőször is attól, hogy melyik menetprogramot választotta az ember a jobb kéz mutatóujjára eső kapcsolóval. Négyféle áll rendelkezésre, vehemenciasorrendben így, Rain, ECO, Touring, Sport. És ezek a porogramnevek nem marketingtermékek, nagyon határozottan érezhető a különbség közöttük, legjobban a Rain és a Sport módban. Előbbiben kifejezetten tompán, visszafogottan reagál az erőforrás a gázparancsokra. Az ECO módban hamar felváltogat az automatika, a cél, hogy mindenkor a lehető legalacsonyabb fordulatszámot tartsa. A dinamikus, kiugrásszerű előzések nem ehhez valók, de a negyedik generációs DCT tervezésénél sok mindenre gondoltak. A hirtelen gáznyitást határozott gyorsítási szándékként értelmezi a rendszer és szinte azonnal visszakapcsol a váltó, de magunk is megtehetjük a bal kéz hüvelykujjával (a felfelé váltást a mutatóujj végzi).




A Touring mód jelenti az arany középutat, még talán városban is ez lesz a legjobb választás.
És hát a Sport mód... ez valami marha jó dolog. Olyan lesz tőle a Gold Wing, mint egy... mint egy... oké, azért nem versenyló, de mint egy beamfetaminozott elefánt. Reakcióideje lecsökken, reflexei felgyorsulnak, ugrásra kész, éhezi a fordulatszámot, és ha kap egy kis kraftot az elektromos gázkar parancsára, az ember csak néz, hogy hijnye, ez aztán az elefánt, akarom mondani, speedofánt. Ül Rahmanjaipur harcos vadonatúj, legfrissebb évjáratú harci elefántján. Rahmanjaipur megveti a gyalogosokat, sáros lábú parasztok. Lenézi a lovasokat is, micsoda profán dolog az a virgonckodás. Élvezi elefántja kényelmét, nagyságát, nyugodt, kimért erejét. Aztán csettint egyet, pálcájával meglegyinti hátasa fejét. Ami most következik, arra nem számíthat... elefántja lábai elkaparnak, füst, por, égett szaruszag, Rahmanjaipur rémülten kapna az elefánt fülei után, de késő... immáron annyit tehet, hogy Visnuhoz, Sivához és Brahmához fohászkodik.


Khmm... sz
óval, a Sport mód... a Gold Wing új oldalát hozza elő, mintha nem ugyanaz a motor lenne, mint a többi mappinggal. Igazi bipoláris, mit bipoláris, multipoláris személyiséggé válik. Hogy jobban értsd, Touring módban haladsz, a fordulatszámmérő 3000-nél, a sebességmérő 140-nél jár, hetedik sebességi fokozatban vagy. Átváltasz Sport módra, és egy pillanatra elcsukod a gázt. A következő csukómozdulatra egy új, Gold Wingeknél soha nem tapasztalt érzéssel szembesülsz. Az automatika visszapakol hármat, és olyat gyorsulsz, hogy kiesik a szemed. A gázmarkolat sokkal érzékenyebb lesz, az erőforrás szomjazza a fordulatszámot, lihegve lesi az akaratod. Már kis mozdulatra is megugrik, vagy megtorpan. Ez nem a békés, öreguras gurulások programja, ez vadászat, üldözés a javából. Hátul Mama horkantva felriad, és magára borítja az Almdudlert, Vajna Tímea rúzsa megszalad, fülig érő vérvörös csíkot ránt arcára, úgy néz ki, mint Joker a baleset után, a méregdrága Bollinger pezsgő a dekoltázsába ömlik. Bármelyikük ült is mögötted, azt hiszi, megőrültél, sikítva kapaszkodik a fotel karfájába.
Khmm... eln
ézést...




Külön élmény egy rövid előzés, gáz, kiugrasz, vágta, majd vissza, belassulsz az előtted haladó mögé, de olyan süvöltő motorfékhanggal, mintha egy űrjármű érkezne, az előtted haladó felriad, és fejvesztve utat enged. Szóval erőforrásból jeles, ez merőben más, mint az elődök voltak.
Ha a hiteless
ég kedvéért már mindenképpen negatív dolgot akarnak olvasni, nem nagyon tudunk mást megemlíteni., mint hogy néha, de tényleg néha, kissé nyersen intézi az automatika a visszaváltást.
És hát a futómű... érdekes, a gyártók egy részében időről időre fellángol a vágy valami más után, mint a hagyományos teleszkóppár. Jön a Telelever, a függőcsapszeg, most meg ez a paralelizé, de végül valahogy mindig újra és újra a telóknál kötnek ki.
Nos, lehet, hogy ez a megold
ás is a múlté lesz egyszer, de hogy most piszok jó, az biztos.

Kár, hogy a Ducati már lefoglalta az Égi Kampó kifejezést, mert erre is nagyon illene. Az ember (és motor) úgy suhan át az úthibák zömén, mintha nem is a talajon gördülne, hanem egy drótkötélpályán siklana. Direkte végigmotoroztam a legutáltabb útszakaszaimon, keresztbordák, csatornafedelek, kisebb-nagyobb kátyúk, perverz gyönyörűséggel kerestem őket, üss, üss, kiáltottam, de alig történt valami, zömükön átsiklottunk. Gördülünk egyáltalán, vagy lebegünk, kérdezi az ember fia, aztán lepillant a fejidomba belenyúló villafejekre, és azt látja, hogy őrülten táncolnak, hogy kivasalják az úthibákat ‒ sikerrel.



Ugyanakkor eleinte eléggé érzékeny volt a hosszanti egyenetlenségekre, de még egy felfestés is megriszálta a motort, amitől azonnal berobbant a szemeim elé egy nyolcmillió forintos számla, aztán ez szinte el is tűnt, amikor 2,6-ra fújtam az első kereket.
Azt kell mondanunk, hogy a fut
ómű passzol a Gold Wing lényéhez, kényelmes, de nem lágy, nem leng be. Amíg meg nem szoktam, meg nem tanultam bízni benne, kissé zavart is ez a tökéletesség, mert nem éreztem, mi történik odalent, az első kerék és a talaj között. Ösztönösen is előbbre húzódtam, megpróbáltam közelebb kerülni a kormányhoz, még inkább az első kerék fölé, hátha így több visszajelzés érkezik. Aztán ahogy szaladnak a kilométerek, megjön a bizalom, és azt is tudomásul veszi az ember, hogy ekkora tömeg és hossz, egy nagy sebességre képes luxuscirkáló egy kicsit nyitottabb íven fordul. Azt még érdemes lett volna kipróbálni, hogy ha az rugó-előfeszítést utas+csomag terhelésre állítottuk volna be, akkor nem fordult volna-e egy kicsivel élesebben.



A végsebességet nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a 140-es utazó amolyan bóbiskolósnak számít, és még 180 körül, leeresztett plexinél sem zavaró a menetszél. Ha meg nagyobb csendet szeretne az ember, csak egy ujjmozdulat, és a plexi felemelkedik. Ebben az állásban is intézhetünk egy kis frissítő fuvallatot a nyomásra felugró szélterelővel, amit ha Harley-ról beszélnénk, Split Streamnek hívnának.

És hát az új Gold Wing smart Gold Wing, beépített navigációs és bluetoothos audiorendszerrel, mely képes fogadni a telefonos hívásokat, tud kommunikálni a sisakba épített audiorendszerekkel is. Rendelkezik stop and go rendszerrel is, ez talán egy túracirkálónál nem olyan fontos, de attól még van neki.

Összegzés: Eltelt tizenhét év a Gold WIng utolsó igazi frissítése óta. Az új Gold Wing viszi az elődök örökségét tovább, most is a Honda címerállata, zászlóshajója, benne van talán majdnem minden abból, amit a Honda ma tud és meg is akar mutatni. Nem egy Monkey, mint írtuk feljebb valahol, továbbra is lenyűgöző méretű, de már nem monumentális. Filigránabb, könnyebb, dinamikusabb, a maga szegmensében mérve már-már sportos vonásokat is fel tud mutatni. Jó út lehet, hogy megszólítsák vele a fiatalabb generációkat is. Sajnos, csak a tehetősebb fiatalabb generációt.




Gold Wing utasteszt

Csak két centi hiányzik...

A goldwing ozás élményét megosztani – azt hiszem, ez kötelező része a modellnek. Az utast luxusfotel várja, karfával és háttámlával. Még annak is bizalomgerjesztő, aki nincs hozzászokva a hátsó üléshez. A nyeregbe pattanás itt kicsit rendhagyó módon történik. Hacsak nem hajlékony gazella az illető utas, akkor a pilótának és neki is kényelmesebb, ha az oldaltámaszon álló motorra előbb ő ül fel, majd jöhet a vezető. Ellenkező esetben a mozgást korlátozó motoros nadrágban, vagy kevésbé ruganyos alkattal kínkeserves a felkászálódás, és szinte óhatatlan, hogy az oldaldobozba is belerúgjon az utas. Így vagy úgy, azért fel lehet jutni, és máris az utasok paradicsomában érezhetjük magunkat. A széles, lágy habbal töltött ülés komfortja nem lepett meg, a párnázott háttámla azonban több mint kényelmes, annyira jó a formája, olyan ergonomikus, hogy még megállás után is tovább ücsörögne itt az ember. A karfa magassága nagyon jól eltalált, és nincs zavaróan nagy távolság a pilóta és az utas között, így biztonságosabbnak érződik, jobban együtt mozog a két ember, és az áramló levegő sem a sofőr hátát ostromolja. A 25 fokra való tekintettel az ülésfűtést most nem próbáltam, de esőben, vagy egy hűvösebb este megfizethetetlen, ha az ember nem szed össze egy felfázást.



 

És mit érez az útból az utas? A Gold Wing mintha lebegne az út felett, sehol egy zökkenés, csak suhan mellettünk a táj, amihez kigyorsításkor stílszerűen egy űrsikló búgása kapcsolódik. A DCT váltó kapcsolásából csak annyit érezni, hogy megváltozik a hang, de még egy keményebb fékezés is nagyon jól viselhető. Ebben nagy szerepe van a tapadós bevonatot kapott utastrepniknek (igen, ezúttal neki jár a szélesebb deszka), ezen fixen meg tudjuk támasztani magunkat lábbal, hogy véletlenül se csússzunk előre.

Már csak egy kérdés maradt: hogy mihez hiányzik a két centi? Ahhoz, hogy ne a hátsó ülésről magyarázzam, hogy merre kell menni, hanem a pilótaülésből vegyem magamhoz az irányítást. Ennek legfőbb akadálya a nyereg szélessége. Mivel akkorát kell terpeszteni, hogy 162 centiméteres magasságommal csak az egyik lábam ér le, ezért már az oldaltámaszról is csak erőfeszítések árán tudtam felállítani. Ezek után pedig két cipőorr fogta a földet, ami szerintem – fogyókúra ide vagy oda – kevés a magabiztos közlekedéshez.