Túra: Kuba

Lehet mótorkerékpárnak nevezni, mert egy alias BMW boxer hajtja láncz-áttétellel differencziálmű nélkül. Tán autó, mert négy kereke van-de nincs se oldala, se teteje? Egyik sem, mert sínen fut...




A főszerkesztő ajánlása

Kedves Olvasó!

Úgy véljük, az alábbi íráshoz mellékelnünk kell egy használati útmutatót.
A cikk szerzője, Szirmai Gábor, enyhén szólva is excentrikus figura, elképesztő viszonyulással jelen korunkhoz és a múlthoz. Nem kell vele egyetértenünk – valószínűleg nem is lenne könnyű – de egyvalamit el kell ismernünk. Ízig-vérig motoros ember. Jómagam, aki megjártam Afrika különböző országait, Líbiától Sierra Leonéig, szájtátva hallgattam úti előadásait, irigykedve olvastam a Wild-ban közölt sorozatát. Egészen elképesztő helyeken járt, volt, hogy motorját hátrahagyva hajón menekült a felgyújtott faluból, kalandjainak se szeri se száma.
Szirmai Gábor fura manus, na. Sajátos életszemlélete szinte minden mondatában megnyilvánul. Érdekesen viszonyul a helyesírás mai szabályaihoz is – de ez valahogy hozzátartozik a szirmaigáborizmushoz, tehát írását szinte változtatás nélkül adjuk közre. Legyenek elfogadóak, és élvezzék a következő cikket. A mai uniformizált világban már nem sok hasonlót láthatnak.
Szórakozzanak jól, hagyják, hogy hasson Önökre. Van hangulata, az már biztos.

Mező János


Utazásom negyedik hetében mótorkerékpár elvonási tüneteim elviselhetetlenné tették életem. Előző, évtizedig húzódó afrikai utazásom során 80 éves DKW mótorom teljesen hozzám nőtt, avagy, ahogy repülő-oktatóm mondta: a kezemet éreztem meghosszabbítva a gép által! Igen GÉP-et irtam, nem mótorkerékpárt, hiszen így, hosszú "ó"-val,régiesen írva a vasparipa már nem formatervezett közlekedési eszköz, de katartikus gép: a maga olajozóival, zsírzószemeivel jól látható, áttekinthető, műanyagburkolat-mentes (billementes/akarom mondani Bill Gates szellemétől mentes) szerelvényeivel, természetesen látszó vasszerkezetével, bronz (nem műanyag!) szektoraival, kékített aczél-mutatós analóg műszereivel, jól ellenőrizhető és látható csavarjaival (vajon miért dugják el a designerek a mai motorokon a csavarokat??) , lábamnál a szabadon forgó másfél arasznyi lendkerekével, elől a gőzgépek kora óta oly tökéletesre csiszolódott paralelogramma villáival, békanyergével... alapvetően más életérzés.



CUBA első sorban a retro kedvelőinek a paradicsoma, de a klasszikus gépek kedvelői (anno 192O-193O) is találnak látnivalókat - elég kiállni valamely utcasarokra - és máris feltűnik a három kerekű BMW/Ural-blokkos nyitott taxi. Ez nem oldalkocsis-mótorkerékpár, hanem hat ember szállítására alkalmas tricikli.

"A vasútállomásra!" kiáltottam túl a kirohadt kipüffentőjű boxermótor dohogását, és az angol nyelv hallatán a gép vezetője a borravaló reményében vad vágtába kezdett.



Azonban e kéthengeres gép csak felcsigázta vágyaimat, amit a trinidadi vasúti bakter ugyancsak BMW/URAL-mótoros eszközén kívántam kielégíteni. Három nappal korábban ugyanis miközben a számomra oly kedves,immár nyugállományba helyezett gőzmozdonydepó gépeit vizsgáltam, egy kitöredezett deszkafalu fészerben egy vasúti hajtányra lettem figyelmes. Négy aczélkerekét egy szovjet-orosz BMW blokk hajtotta az eredeti sebességváltóval, de láncz áttétellel. Egy kirohadt deszkát kiemelve már fel is másztam a fa ülésre, ahol a félhomályban a helybeli zsebesek kézmozdulatait kenterbe vágva siklottak végig ujjaim a műszerfalon, majd a berúgókart fordítottam el. Ahogy a főtengely nagyot szusszant, megláttam a gépben a lehetőséget. Micsoda pompás vágtát végezhetnénk ezzel! Az URAL gumikerekekkel képes átlépni a százas tempót (noha ez, ismerve a szovjet technikát, cseppet sem ajánlatos hosszútávon), de egy vaskerék csekély gördülési ellenállásával igazán nagy élményben részesíthetne. Az eszmét rögvest megpróbáltam megvalósítani, de akadtak nehézségek: a gépen még "finombeállításokat" kellett végezni, valamint a megvesztegetés is döcögött. Noha tudjuk, hogy a teremtő egyik legszebb ajándéka a dolgok előreviteléhez a korrupció, de ez Cubában erősebb félelemmel párosul, mint máshol. Így aztán már harmadik napja kellett a baktert puhítanom. Kombinációm lényegét az képezte, hogy a gépet beüzemelve bejárok néhány elhagyott vasúti pályát, miközben a leszakadás határán levő viaduktokat, egykori cukornádültetvényeket megtekintem. Cubában ottjártamkor ugyanazt az általános züllést és enyészetet lehetett még mindenhol tapasztalni, amely nálunk is jelentkezett az ún. "privatizálás" időszakában, még a gyarmatosítás kezdetekor. Ez az időszak a rezignációt, letűnést dokumentálóknak valóságos paradicsomi állapot a járművek, építészeti emlékek,vasúti berendezések tekintetében.

Végtére aztán csak előállt a gép, jól bezsírozott lánccal (ugyan hol van Cubában lánckenő-spray??), kellően összedrótozott és "csavarszemezett" bowdenokkal, motalkóval, majd felesben hígított benzinnel és kibelezett légszűrővel.

A kiszemelt vonalakon már csak elhagyott bakterházak jelezték az egykor oly forgalmas vasútállomásokat, hiszen a cukornád-kultúra elenyészése miatt minden pusztult. Elhelyezkedtünk a fa üléseken, majd a gép berúgása után elkezdtük a vágtát. A külváros sínjein játszó rongyos gyerekek hessegetését a chauffeur dobhártyarepesztő bio-sipolással végezte. A gép teljes mértékben biztosította a mótorkerékpáros életérzést, hiszen a karosszéria hiányában fütyült mellettünk a szél, a kilátást sem akadályozta semmi, gondot legfeljebb a trópusokon oly jellemző, űrszelvénybe belógó indák csapkodása okozott. A fülemnek kedves boxermótor-hangot (talán helyesebb rotyogást írnom) a falazatlan, sziklába vájt alagútban lehetett legjobban élvezni. (A Szerző megjegyzése: a kilenchengeres repülő-csillagmótor consonáns [min húsz literes persze] összhangzata után közvetlenül ott a boxermótor-hang!)



Az aláfestést ez esetben nem a terepgumik jellegzetes surrogó hangja, de a vaskerék csattogása adta. Az íveken ösztönösen dőltem a géppel, mint a mótoron, de a pályadöntés ezt feleslegessé tette. A tapasztalt utazó idegen tájakon igyekszik mindig magaslati pontra kerülni, akár a (nem fogyasztói) vasúti kocsikon tetején való szemlélődésre gondolok, akár első AFRIKAi Csepel-teherautós utam alkalmával a vezetőfülke tetejére helyezett pótkerék (azaz kagylófotel) rendőrmentes szolgáltatásait említem, akár a mótorosoktól is jól ismert BAMACO verseny Roburján való elhelyezkedésemre emlékszem... , a vasúti töltés a mótoros szemmagasságot ez esetben is kissé madártávlatba helyezte. Az utazás csúcspontját kétségtelenül az Iznaga-völgy viaduktja adta.


Az egykori, cukornáddal rakott (gőzösvonatú) teherszerelvények alatt kétségtelenül összecsukló vashíd, a mi kis hajtányunkat könnyedén viselte, elég volt meggyőződni erről egy helyszíni bejárással és dobbantással, hídközépen. Járművünket hátrahagyva nagyszerű fürdőt vettünk a rozsdás hídlábak által feltorolt uszadékos habokban. A felhagyott ültetvények egyikén még leltünk cukornádat. A néger szemrebbenés nélkül, hangos reccsenéssel tudja a karnyi nádat átharapni, nekem viszont a vaskerék alatt kellett tilolnom, hogy a pompás (E-mentes, azaz nem fogyasztói, egyáltalán nem Szabályok által összekotyvasztott) léhez jussak. A mótorozással szemben vágtánkat az egyenletes emelkedésű vasúti pálya miatt komfortosan végeztük, nem kellett sem a gázzal, sem a váltással törődnünk, ami a szálkás gázbowdent tekintve kifejezetten előnyösnek mutatkozott. Aznapi futamunk végén az előjelző után leállítottuk a mótort - ezzel is kiélvezve a nagyon hosszú kifutás suhanását.





Nos, mintát adtam sok napos vas-úti kalandjaimból, hogy hátha kedvet kap valaki az íly typusú mótorozásból. Ha engem kérdeznek, hol vágtattam a legszabadabban, akkor Ceylont ajánlanám, mert ott még nagyobb a (sín)szabadság (azaz a [jog]szabálymentes élet).



Képek: Szirmai Gábor


Címkék:túra, magazin, kuba,