Menetpróba: Benelli Leoncino 500

Pontosan 66 évvel az első Leoncino (olaszul: oroszlánkölyök) után a Benelli ismét ezzel a névvel épít motort. Menetpróbánkból kiderül, hogy a kínai gyártású kéthengeres igazi vadállatként vagy kedves kiscicaként viselkedik.



A Benelliről még mindig az jut eszünkbe, hogy a 106 éves, fiatalos gyártó érzelemtől fűtött tüzes rakétákat szabadít rá a motorkerékpárok iránt lelkesedő emberiségre. Üzemanyagfaló, erős, nyers, érzelmes motorokat. Mindez azonban a múlté. Éppúgy, mint a közelmúlt meghatározó háromhengeresei. A Benellit eladták a kínaiaknak, és 2005 óta a QJ-konszernhez tartozik. Akinek kevésbé az exkluzív modellek, sokkal inkább a nagy példányszám a fontos, és nem csak az európai piacot tartja szem előtt. Ehhez az egyik legfontosabb hozzávalók az új kéthengeres típusok félliteres lökettérfogattal. A TRK 502 után most a Leoncino 500 következik.


A márka ismerői számára a név ismerős lehet: az első Benelli Leoncino gyártása 1951-ben indult, 125-ös kétüteműként. 1956-ban követte egy négyütemű változat. Az olaszok számára sikeresnek bizonyult a modell, állítólag több mint 80 000-et gyártottak belőle.


Lenyűgöző szám. Ezt az új Leoncino biztosan nem fogja elérni, de kihasználja a jelenlegi retró trendeket, lágy vonalaival megboldogult elődjét idézi. Ezt jelzi az első sárvédőn díszelgő oroszlán is, amely már 70 évvel ezelőtt is ott volt, most is az új 500-as alapvető része. Kéthengeres erőforrása bő 48 lóerőt ad le 8500/min-nél, és csak arra vár, hogy a Rimini környéki utakon szabadon engedjük.



Úgyhogy fellendülünk az új kiadású Leoncino hátára, hogy kipróbáljuk, vajon a kis oroszlán valódi vadállatként viselkedik-e. És igen, a kínai olasz modellnek nincs is rossz hangja. A Leoncino enyhe morgással kevert szörcsögéssel és vaskos kipufogózajjal veszi az első métereket. Nem túl hangos, pont jó, kellemesen ingerli hallójáratainkat.

Már az első métereken feltűnik, hogy a kéthengeres milyen simán veszi a gázt. A motor spontán, lágyan, rángatás nélkül pörög fel. Városban hatodik fokozatban könnyedén halad a forgalommal együtt, alig több mint 2000-es fordulaton. Amint a helyiségnévtábla szabad utat enged, a motor is szabadon felpöröghet a kanyargós környékbeli utakon. A könnyen járó kuplunggal, amelynek nem állítható karja egyébként kicsit messze került a kormánytól, gyorsan visszaváltunk a pontosan kapcsolható váltóban, és az oroszlánkölyök nekilendül. Persze, a 48 lóerős csúcsteljesítmény megmarad 48 lóerőnek, amivel a Leoncino nem mozgat meg hegyeket. De 3000 és 7000/min között ehhez a géposztályhoz képest jólnevelten megy előre. 6000/min-től ugyanakkor vibrálni kezd, amit korábban nem tapasztaltunk. Bár szükség esetén a motor még tovább pörögne – míg a leszabályozó kissé durván megállítaná ‒, lelkesedése itt már érezhetően alábbhagy. Ezért jobb, ha inkább előbb, mint utóbb magasabb fokozatba kapcsolunk.

Vidáman kanyargunk a gyatra minőségű utakon, a gumik tisztán követik az íveket. A Pirelli Angel ST-nek és a viszonylag hosszú rugóutaknak köszönhetően a kitöredezett aszfalt sem jelent gondot. A Leoncino futóműve 50-es fordított villával (125 milliméteres rugóút) és himbarendszer nélkül csatlakozó lengéscsillapítóval (128 milliméter) büszkélkedhet. Mindkettő húzófokozata állítható. A lengéscsillapítónál ráadásul az előfeszítés is változtatható. Csak sportos tempónál tűnik fel, hogy a futómű beállítása bizony kissé lágy. Sprintelni tehát tud az oroszlánkölyök, bár versenygépnek azért nem nevezhető.

De nem is akar az lenni: kényelmes üléspozíciójával, a 12,7 litert magában foglaló tankot körbezáró keskeny térdszögével, jól a kézbe simuló, széles, kónuszos kormányával a Leoncino sokkal inkább a jókedvet keresi a motorozásban. Lazán bevenni a kanyart és nem feltétlenül a legjobb köridőt hajszolni – ez a hitvallása. Aki így áll a dolgokhoz, annak tetszeni fog játékos manőverezési készsége, amely érezhetően a széles kormány és a maga 160 milliméterével hatalmasnak nem nevezhető hátsó abroncs harmonikus kettőséből áll össze. Konzervatív futóműadatai inkább stabilitásra kihegyezettek: 1460 milliméter a tengelytávja, 100 milliméter az utánfutása és 65,5 fokos a kormányszöge. A retró Benelli így semlegesen vesz bármilyen kanyart – a szűk hajtűkanyartól kezdve az elnyújtott ívekig –, és akkor sem hagyja kihozni magát a sodrából, ha a pilóta éppen bedöntés közben nyúlna a fékhez. Legfeljebb egy enyhe felállítónyomaték érezhető, annál több nem. Mindeközben pedig a fékek jól végzik a dolgukat. Munkájukat egy Bosch-ABS felügyeli, amely csak későn és finom intervallumokkal avatkozik közbe. Két ujj elég az egyébként állítható fékkar behúzásához, és a villa alapos összenyomásához. A Benelli saját gyártású, kétrészes, radiálisan szerelt fix nyergekből és 320 milliméteres első tárcsából álló hardvere biztonságos és pontos fékezést tesz lehetővé, anélkül, hogy a pilótát megrémítené túlzott harapósságával. Összességében tehát egy jó kis csomag, amelyet a Benelli kezdőknek, felemelkedőknek és a retró modellek kedvelőinek kínál.

Marad még az az izgalmas kérdés, hogy a kínai gyártás meglátszik-e a minőségen – akár pozitív, akár negatív értelemben. Összességében mindkettő. Így például a szép fényezésű váz hegesztési varratai inkább funkcionális igényeket elégítenek ki, kevésbé a szemlélő szép részleteket kereső pillantását. Ennek inkább a direkt napfényben kissé nehezen leolvasható LC-kijelző tesz eleget, amelynek a formája és funkciói egyaránt meggyőzőek. Üzemanyag- és sebességfokozat-kijelző, két napi kilométer-számláló, motor- és külső hőmérséklet-kijelző: minden benne van, és még jól is tálalja. Szintén tetszetős a LED-es fényszóró és a bal oldali lengővillára rögzített, lebegő rendszámtáblatartó.

Varázsolni nem tudnak Kínában, de panaszra sem lehet okunk az új Benelli Leoncino 500-zal kapcsolatban. Ennek megfelelően jól állnak a csillagok az oroszlánkölyök sikeres visszatéréséhez.