Túra: Pakisztán 1. rész

Eddigi motoros túráim során Európa északi peremvidékeit látogattam meg, de úgy gondoltam, hogy az eddigi tapasztalatok birtokában már megpróbálkozhatok egy másik kontinens meglátogatásával. Ázsia felé kezdtem nézelődni.


Iránról sok jót hallottam. Szerettem volna megismerni az ősi perzsa kultúrát, a muszlim világot, a messze földön híres iráni vendégszeretetet, a finom ételeket, az iráni emberek mindennapjait. Aztán... Afganisztán nem túl biztonságos saját járművel, de ott van Pakisztán, ahol szinte minden megtalálható. Tengerpart, sivatag, hatalmas hegyek. Bár nem egy kifejezett turistacélpont, és a nemzetközi médiában elég rossz híre van az országnak, de mindent megtesznek érte, hogy ez a kép javuljon. Bizalmat szavaztam Pakisztánnak.



Nagykövetség. Tájékoztattak, hogy mire számítsak az országban, merre célszerű menni, mikre kell majd odafigyelnem. Már itt, a nagykövetségen éreztem, hogy tényleg várják a turistákat, és mindent meg fognak tenni azért, hogy jól érezzem magam náluk. Iráni nagykövetség: mivel tovább megyek Pakisztánba, így Teheránban döntenek a vízumkérelmemről. 3 hetet mondtak, 2 és fél hónap lett. Siethettem az orosz vízumért. A sietség amiatt kellett, mert hamarosan lejárt a pakisztáni. Az orosz vízum ügyintézését utazási irodára bíztam. Kéthetes határidővel tudták vállalni az ügyintézést, így lemondtam Oroszországról. Hajóval terveztem eljutni Grúziából Ukrajnába.
Türkmenisztán: a legközelebbi nagykövetségük Bécsben van, a vízumkiadás bizonytalan, így erről az országról is lemondtam. Már csak Pozsonyból kellett beszereznem egy vámpapírt, amivel beléptethettem a motort Iránba és Pakisztánba.


Epizódok az odaútból

1. nap (Ide lehet egy kis ikon?)
‒ Az első 50 km-en elhagytam a váltókart. A motor 5-ik fokozatban maradt, így kombinált fogóval kellett visszaváltogatnom kettesbe. Hamarosan megtaláltam a kart. Átmehetett rajta egy-két autó, és amikor megpróbáltam visszahajlítani, akkor eltört.
Párbeszéd a szerb határon: ‒ Irán? ‒ Irán. ‒ Pakisztán? ‒ Pakisztán. ‒ Ott lelőnek. ‒ Dehogy lőnek. ‒ Jó utat! ‒ Viszlát.
Naplemente, kellemes meleg, forgalommentes út, és a frissen learatott tarló szaga. Imádok ilyenkor motorozni.

2. nap ‒ Nis után vettem észre, hogy lapít a hátsó kerék. Szerelés. A bolgár határ előtt újra éreztem, hogy lapít a kerék. Egy apró vasdarab volt a gumiban. Este a török határ előtt 50 km-re álltam meg egy hegyi faluban. Vakolatlan házak, az emberek az út szélén ültek a porban, az egész faluról lerítt a szegénység, a kilátástalanság. Ám csodák csodájára a falu legutolsó utcájában ott volt a kemping. Kijött a tulaj, elárulta, hogy angol, csak a nagy zsúfoltság és a rossz idő miatt ideköltöztek. Az angol nyugdíjból itt vidámabban lehet élni.

3-4. nap ‒ Canakkale felé vettem az irányt, áthajóztam a Márvány-tengeren. Ma az első török tankolásomkor vizes benzint tankoltam. Akkora durrdefektet kaptam, hogy alig bírtam megfogni a motort. Amikor visszatettem a gumit, akkor láttam, hogy a kerékcsapágy is lóg egy kicsit. Elmentem a szervizbe, de előtte újra kaptam egy durrdefektet. Jött egy lány, az öccse, meg a haverja. Megmutatták a helyet, ahol alhatok, majd éjfélig beszélgettünk. Nem is állítottam sátrat, szép csillagos éjszaka volt, meleg szellő simogatott.

5-6. nap ‒ Elindultam megnézni Hierapolist, majd a pamukkalei fürdőzés következett. Megállt mellettem egy autó, és a sofőrtől kaptam két nagy fürt szőlőt. Hát ilyenek is a törökök.
Pamukkale olyan, mint Egerszalók, csak sokkal nagyobb. Rengeteg orosz turista volt, akik hozták magukkal a saját kultúrájukat. Voltak arab nők is teljes csadorban, de ők csak a lábukat dugták be a vízbe. Estefelé felmotoroztam egy hegyre, hogy mindenkitől távol sátrat verjek.
Dél körül egy vendéglőnél álltam meg. A pincérfiúk kedvesek voltak, kacarásztak, aztán az egyikük elárulta, hogy ők igazán egymással szoktak kedvesek lenni. Rögtön mondtam, hogy én meg a lányokat szeretem. Jobb, ha ezt minél előbb tisztázzuk. A következő állomás már Göreme volt sziklába vájt lakásokkal. A csúcsos sziklákat tündérkéményeknek is nevezik. Egyik-másikban még most is laktak, sőt az egyik ablakban parabolaantennát is láttam. Továbbmentem, de itt már olyan forróság volt, hogy fröcskölt az aszfalt.

7-8. nap ‒ Már jól bent jártam az Anatóliai-hegyekben. Itt is sok helyen megolvadt az aszfalt. Megmásztam két nagy hegyet, a Zarát és a Tahirt. Itt láttam először embereket sárkunyhókban lakni. Ez már eléggé Ázsia. Egy mezőn aludtam, ahová éjjel kóbor kutyák érkeztek, és egész éjszaka ugattak a sátor körül.
Ma következett az iráni határátlépés. A határ egy 4-5 méter magas kapu, amit csak akkor nyitottak ki, amikor érkezett valaki. Igaz, hogy 2-3 óra alatt végeztem az összes hivatalos hellyel, de emiatt csak Tabrizig jutottam. Egyszerű, de tiszta szobát kaptam, csak zuhanyozáskor kellett vigyáznom, mert a 220 voltos vezeték a zuhanyrózsa mellett volt összeszigszalagozva.

Irán
9. nap ‒ Elmotoroztam a Kandován nevű kis hegyi faluba. Kandovánban barlanglakásokat láttam egy hegy oldalában, úgy mint Törökországban, Kappadókia mellett. A török közlekedés sem volt egyszerű, de itt már tényleg mindenki arra ment, amerre eszébe jutott. A legtöbb autóra ki van írva, hogy Mashallah ‒ Allah hatalmas. Gondolom, ettől a felirattól remélték, hogy megvédi őket. Bemásolom ide az iráni kreszkönyvet. Nem lesz hosszú.
1. §. Mindig az erősebb kutya él nemi életet.
Jogszabály-magyarázat: A kamion és a busz a király, 100 km/h alatt csak akkor megy, ha nagyon muszáj. A személyautó megy árkon-bokron keresztül, a motorosok cikáznak az autók között, a gyalogosok pedig nem közlekednek, hanem túlélnek. Iránban már nagy szenzáció a turista, bárhol megálltam, mindenki fotózkodni akart velem.

10. nap ‒ Összebarátkoztam egy iráni családdal. Lefotózkodtak velem, majd én is lefotóztam őket. Eddig nem nagyon mertem a nők társaságát keresni, mert eléggé visszafogottak voltak velem, de most kiderült, hogy itt is vannak vagányak csajok. 1979-ben rendszerváltás volt Iránban. Elűzték a nyugatbarát sahot, és a papok vették át a hatalmat. A nőknek azóta minimum kendőt kell hordaniuk, meg olyan ruhát a nadrág fölött, ami takarja a feneket. A konzervatívabbak csadort és hidzsábot viselnek. Van, akinek az egész arca kilátszik, de olyan is, akinek csak a szemei. Később beszélgettem velük erről, mondták, hogy szívesen levennék, ha lehetne. Hamarosan kezdődött a sivatagos rész. A hőmérséklet 50 fok körül volt. Egy megálláskor odajött hozzám egy kedves hölgy és a kisfia fotózkodni velem. Megajándékoztak egy fél dinnyével. Ez meg az iráni vendégszeretet.

11. nap ‒ Újra nekivágtam a sivatagnak. Eddig ez volt a legkeményebb napom. Eleinte csak az 50 fokos hőséggel kellett megküzdenem, de aztán homokvihar alakult ki. Majd felborított, alig láttam valamit, az út szélén szárazra aszalódott tevetetemek voltak. Szemem, szám tele lett homokkal, hiába hajtottam le a plexit. Ha megálltam, rögtön megállt mellettem egy kamion, hogy van-e valami gond, kajám, vizem van-e. Mindig adtak hideg vizet, és elmondták, hogy itt már ne nagyon álljak meg, mert átjárnak Afganisztánból a tálibok. Egyre több katonai ellenőrző pont volt, ahol meg kellett állnom. Az egyiknél leültettek egy padra, melynek a másik végén két afgán ült, egymáshoz bilincselve. Míg az egyik katona az adataimat írta be egy könyvbe, addig a másik az afgánokat verte. Zahedanban rendőri felvezetéssel érkeztem a szállodába.

12. nap ‒ Mirjaveh az utolsó település a határ előtt. Itt már belucsiak élnek, felismerni őket tipikus öltözékükről, amit shalwer khameznek neveznek. Nálunk ezt úgy hívják, hogy pizsama. Később Pakisztánban érdekes volt a „pizsamás”, géppisztolyos rendőrök látványa. Nálunk nem szoktak hálóruhához AK 47-est hordani. A falu után volt egy ellenőrző pont, ahol félreállítottak, és elvették az útlevelem. Elvonultak vele, én meg ültem egy padon vagy 2 órát. Ne haragudjak, ez háborús övezet, már többször megtámadták őket, nemrég megöltek 10 katonát. De rögtön jön az ügyész, aláíratják a papírokat vele, és szabad vagyok. Visszavittek az előző rendőrségre a motorhoz, ahol az egyik katona vigyorogva kérdezte, hogy nem baj-e, hogy összetörte a motoron a tükröt. Ha nem lett volna körülöttem 40 géppisztolyos, felrúgtam volna. A hotelben az ágyon kívül minden tiszta mocsok volt.

13. nap ‒ Végre megérkezett a kíséretem, egy Toyota Hilux, platóján géppisztolyos katonákkal, egy terepszínű enduró motor, két katonával. A motor vezetőjénél is géppisztoly volt.
Idén én vagyok a 24. turista, aki Irán felől gépjárművel határt lép. Egyébként tényleg mindenki nagyon kedves volt velem Iránban, kaptam rengeteg ajándékot, a tenyerükön hordoztak.
A pakisztáni oldal következett, ahol már vártak rám a kísérőim. Ma már nem indulhattunk el, mert sötétedésig nem értük volna el a következő biztonságos helyet, így itt kellett aludnom a laktanyában. Ez jól védhető épület volt, több méter magas kőfallal, szögesdróttal, rengeteg géppisztolyos katonával. Délután hoztak 50-60 embert, több sorban letérdeltették őket az udvar porában, regisztrálták őket, majd egy busszal elvitték mindegyikőjüket valahová. Állítólag határsértők voltak.

14. nap ‒ Ma végre elindultunk. Aszfaltos út nincs, sárkunyhók viszont vannak. Sőt csak azok vannak. Végig sivatagban jöttünk, volt sok ellenőrző pont. Általában nekem kellett beírni az adataimat. Az egyik ellenőrző pontnál megtudtam, hogy apámat Nyilvántartó Hivatalnak hívják. Ha legközelebb meglátok Európában egy pakisztánit, én is leíratom vele százszor a nevét.
A kísérőautóval vittük az ellátmányt is egyik helyről a másikra, mert az ellenőrző pontok csak sárkunyhók a sivatagban, pár géppisztolyos emberrel. Kellemesen hűvösek odabent, de hogy emberek milyen mocsokban képesek élni, az hihetetlen.
Az ebéd: letettük a motort egy laktanyában, két katona átment a szemközti vendéglőbe, majd intettek, hogy mehetek én is. Minden vendég keze az asztalon, síri csönd, a katonák géppisztollyal a kezükben figyelték a vendégeket, azok meg engem. A pincér gyorsan megmutatta a választékot, majd visszamentünk a laktanyába, ahová áthozták a kaját.
Délutánra értünk Dalbandinba. Betonfallal körbevett udvaron tettem le a motort, aztán megkaptam a szobámat a legfölső emeleten. Oda nem is engedtek senki mást. Én sem mehettem ki, csak kísérettel a szálloda alatti boltba. A szobám előtt ült az egyik katona, a másik meg a recepción volt, de estére még odarendeltek néhányat a szobám elé. Kérdeztem is őket, hogy most ki védi az országot. Mondták, hogy így is elég rossz híre van Pakisztánnak a világban, ha pedig nekem valami bajom esne, arról hetekig cikkezne a világsajtó, itt meg fejek hullanának. Valószínűleg szó szerint.



A képekre kattinva galéria nyílik!

Folytatjuk