Baleset-megelőzés: Tisztelet a trolinak – is!

Az utóbbi években Budapesten a HÉV járatokon időnként egy géphang arra figyelmezteti az utasokat, hogy milyen veszélyekkel kell számolnia annak, aki meggondolatlanul rohan át egy HÉV szerelvény előtt. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a HÉV szerelvények fékútja sokkal hosszabb, mint egy ugyanolyan sebességgel haladó személygépkocsié. Ha tehát valaki ész nélkül lép egy ilyen szerelvény elé, az azonos járműsebesség mellett kevésbé bízhat abban, hogy a gázolás elmarad, mint ha egy kisebb tömegű jármű útját keresztezné gyalogosan.



És hogy miért ezzel kezdem? Azért, mert a tömegközlekedési eszközöket mintha kevésbé tisztelnénk. Mintha nem lennének ugyanolyan fontos résztvevői a közlekedésnek, mint a többiek. Budapesten egyre gyakoribbakká válnak az alábbiakban leírtakhoz hasonló balesetek:

Párhuzamos közlekedésre alkalmas úttesten halad egy jármű – mondjuk, legyen ez egy motor – a külső sávban pedig, vele azonos irányban egy közforgalmú autóbusz. Az autóbusz zsúfolásig tömve van utasokkal, – és mily meglepő – közülük sokan állnak.


Mindkét jármű egy útkereszteződéshez közeledik, ahol az utca jobbra nyílik, és a motoros elhatározza, hogy útját ezen az utcán folytatja. Két lehetősége van: A jobbra kanyarodást az autóbusz előtt hajtja végre, vagy vár egy kicsit, amíg a busz elhalad mellette és csak ezt követően kanyarodik be jobbra. Mögötte nem halad senki, különösebb időveszteséggel sem járna, ha türelmesebb lenne, de ő mégis úgy dönt, hogy nem vár, és nem sokkal a kereszteződés előtt sávot vált az autóbusz elé. Ahhoz nem kell Einsteinnek lenni, hogy az ember ilyenkor egy jelentős fékezéssel számoljon, hiszen a megengedett 50-60 km/h-s sebességgel a kanyarodás biztonságosan nem lenne végrehajtható. Az adott esetben azonban a két jármű közötti viszonylag csekély távolság és a motoros folyamatosan csökkenő sebessége azt eredményezi, hogy az autóbusz vezetője vészfékezésre kényszerül, ha nem akarja utolérni a motorost. Az autóbusz vezetője sikerrel el is hárítja az ütközés veszélyét, eközben azonban az autóbuszon utazók olyan lassulást szenvednek el, amelyet már két kézzel kapaszkodva sem lehet kivédeni, és ezért az álló utasok halomra dőlnek az autóbusz padlóján. (Nem túlzok, amikor ezt mondom: az egyik budapesti szolgáltató autóbuszai szerencsére több – akár egyszerre 6-7 – fedélzeti kamerával is fel vannak szerelve, amelyek rögzítenek is, ennek köszönhetően, ha a baleset ezeket a járatokat érinti, utólag jól nyomon követhető a vészfékezés folyamata. A külső kamerák mutatják az autóbusz elé bevágó motorost, a belsők pedig ezzel egyidőben azokat az eseményeket, amelyeket a vészfékezés az utastérben elindít.) Nem ritka ilyen esetekben az, hogy az utasok egyike súlyos, sőt esetenként halálos sérülést szenved, mert fejét valamelyik fémkorlátba, vagy a padlóba üti. Különböző kísérletek adatai alapján az igazságügyi műszaki szakértők az utasok fékezésre adott önkéntelen reakcióiból utólag ki tudják számítani azt a lassulást, amely az adott esetben a testüket érte.


Megtörtént tehát a fékezés, az autóbusz megáll, a motoros pedig – ilyen is előfordul! – anélkül hagyja el a helyszínt, hogy meggyőződne arról, mi történt az általa kikényszerített vészfékezés hatására az autóbuszon. Sokan utólag arra hivatkoznak, nem gondoltak arra, hogy az autóbuszon bárki is megsérült. Az autóbusz vezetője – az eseményeket rögzítő kamera hiányában – abba a helyzetbe kerül, hogy főnökei, és nem utolsó sorban a rendőrség előtt a vészfékezés szükségét nem tudja igazolni. Ütközés hiányában, ha egyéb adatok nem állnak rendelkezésre, a műszaki szakértő a folyamatot nem fogja tudni modellezni. A sofőrnek nincs ideje még a motoros rendszámát sem megfigyelni, őt ugyanis az adott helyzetben az utasokkal szemben segítségnyújtási kötelezettség terheli, erre koncentrál tehát, nem a baleset okozójára.


Amióta szemtanúja voltam annak, hogy az egyik pillanatban az autóbuszon még ismerősével beszélgető idős férfi néhány másodperc leforgása alatt hogyan szenved halálos sérülést egy meggondolatlanul kikényszerített vészfékezés hatására, még jobban figyelek az utakon az autóbuszokra, meg a többi tömegközlekedési eszközre. Az ugyanis, aki ilyen veszélyhelyzetet hoz létre, ugyanúgy felelni fog a balesetért, mint az, akinek járművével az ütközés elkerülhetetlen volt. A KRESZ ugyanis – ahogy Önök már többször olvashatták e sorozat cikkeiben – a járműveket megillető elsőbbség definíciójában kifejezetten kimondja, hogy azt a járművet, amelynek elsőbbsége van, az elsőbbségadásra kötelezett nem kényszerítheti haladási irányának vagy sebességének hirtelen megváltoztatására. (A sávot váltó jármű vezetőjét a másik sávban közlekedőkkel szemben – akik irányt nem változtatnak – elsőbbségadási kötelezettség terheli.) Ha pedig az autóbusz vészfékezése egy kívülálló számára is egyértelműen észlelhető, akkor a motoros – amennyiben elhagyja a helyszínt – segítségnyújtás elmulasztásának bűntettéért is felelni fog. Nem hivatkozhat ilyenkor arra, hogy ő a sérülés bekövetkezéséről nem bírt tudomással. A bíróság ugyanis köztudomású tényként kezeli majd, hogy az autóbuszon álló utasok is utazhatnak, mint ahogy azt is, hogy az álló utasok védtelenebbek a vészfékezéssel szemben, mint azok, akik ülnek (illetve esetleg biztonsági övvel vannak az üléshez rögzítve). Na mármost: Ha mindez köztudomású tény, akkor az sem igényel további bizonyítást, hogy a motorossal szemben már önmagában a vészfékezés következtében megálló autóbusz képe (vagy hangja) is segítségnyújtási kötelezettséget keletkeztet. A motorosnak tehát nem kell tisztában lennie az autóbuszon zajló eseményekkel, csak azzal a köztudomású ténnyel, hogy az álló utasok egy vészfékezés hatására eleshetnek. Ha pedig ez így van, akkor tőle elvárható, hogy a helyszínen maradva igyekezzen meggyőződni arról, hogy a buszon ténylegesen mi történt, és ha szükséges, hívnia kell a mentőszolgálatot és a rendőrséget is.

Néhány éve még nem hittem volna, hogy minderről hosszas értekezésbe kell bocsátkoznom e lap hasábjain, de mára a helyzet megváltozott: Erkölcsi mélyrepülésben vagyunk, amit nap mint nap megtapasztalhatunk az utakon is...


Szöveg: Kondorné dr. Kollár Zsuzsanna