A kétarcú ország II.

Az út rossz oldalán - Siklóernyővel cápaeledel - Afrikai Monte Carlo - Pisilni életveszélyes - Bálnatánc - Az utolsó vacsora - Vagyok, aki vagyok



Szóval, mi először motoroztunk fölfelé egy jót, aztán gyönyörködtünk, majd motoroztunk lefelé egy jót. A balos közlekedés amúgy hamar megszokható, de észben kell tartani, hogy hamar el is felejthető, például már egy kis pihenő kávészünet után is. A balesetek zöme is az ilyen tankolós, kávézós, pihenős újraindulások után következik be. A helyiek egyébként kifejezetten kulturáltan közlekednek, pedig ennyi Porschét, AMG Mercit, Maseratit, különféle roadstert én még nem láttam, mint itt, egyszer pedig valami idomos versenyautó üvöltött el mellettünk. De a sofőrök zöme nyugodt, előzékeny, segítőkész, aki itthon szocializálódott a közlekedésre, annak meg sem kottyan Dél-Afrika.

A Signal Hill után a nyugati, vagyis Atlanti-óceán-parton délnek vettük az irányt, és a meglepetések sora folytatódott. Mintha csak Nizza, sőt, sokkal inkább Monaco környékén motoroztunk volna. Az M6-os út eleinte kétszer kétsávos panorámaút, majd kétszer egysávosra szűkül, az óceánparttal párhuzamosan fut, jobbra egymást váltják a homokos strandok, az utat hotelek, üzletek, éttermek szegélyezik, a beljebb lévő dombokra nyaralók és olyan luxusvillák épültek, amilyenből a Riviérán sincs sok. Sea Point és Bantry Bay szélesebb, nyitott, homokos strandok, majd következik a Clifton I, II és III, itt a homokos részeket festői sziklatömbök osztják szakaszokra. Camps Bay körül kissé hátrébb húzódik az óceánt kísérő hegység, laposabb, nyitottabb a táj, a hatalmas homokos strandon heverésznek szép számban, de a vízben nem sok embert látni (talán a cápák miatt).

Tempósan haladunk, a kanyargósabb szakaszokon belehúzunk, néha valóságos kanyarparadicsomba futunk bele, az aszfalt általában hibátlan, a közlekedés viszonylag gyér, csak néha szorulunk be egy-egy lomhább jármű mögé. Ilyen tempónál az országból nem sokat fog fel az ember, most a motorozás a fő szempont. Felkanyarodunk egy elhagyatottabb, kanyargós szakaszra, hamarosan beleérünk a felhőkbe, kicsit meg is ázunk, fúj a szél, dideregve várjuk, hogy a fotózáson ránk kerüljön a sor. Egész komor lett a táj, ilyen időben az óceán is barátságtalannak látszik innen fentről. Egyszer csak valami katonai alakulat jelenik meg félbeszakítva a fotózást, kiderül, a közeli hegyi laktanya katonáinak tartanak hegyi menetgyakorlatot. Emberes tempóban caplatnak fölfelé, és énekelnek hozzá. Úgy tűnt, nem tiszta szívből... Könnyű szívvel hagytuk ott végre a hűvös-szeles hegyi utat, s visszaereszkedtünk a tengerpartra. Hout Bay közepén egy körforgalomnál a fél úttestet belepte a szélfútta, finom, fehér homok. A jobbra eső tengerparti dűnesor, majd az út szélén a homokba merült buszmegálló padja és a kidőlni készülő oszlop végre felidézett valamit korábbi afrikai emlékeimből, de pár kilométer múlva ismét rendezett lett a táj. A Hout Bay keleti partján már alig volt forgalom, innentől egy jót lehet veretni, majd letértünk a Soetwater beachet jelző táblánál. Príma aszfalt, messze hullámzó dűnesor, gyér parti fű, mögötte a hihetetlen színű óceán egymillió hullámcsipke tarajjal, fölötte ködszerű vízpára, amit a viharos szél szaggat ki a hullámokból. Ismét fotózás, vezetőnk mellesleg odaveti, hogy ne hagyjuk el az aszfaltot. Amikor az egyik tébláboló, sorát váró újságíró mégis belegázol a bozótba könnyíteni magán, olyat kap, amilyet utoljára talán apjától egy rossz bizonyítványért. Olyasmiről esett emelt hangon szó, mint hogy ez itt Afrika, meg hogy kígyómarás, és valami olyasmi is, hogy a pisilni vágyó kolléga halott lesz, mire telefonálhatnának az orvosért, ha olyan hülye, hogy megmaratja magát, mert magasról tesz a figyelmeztetésre. Nos, a holtsápadt kolléga szerintünk hátralévő afrikai tartózkodása idejére felfüggesztette urinális tevékenységét.
Fotósunk mesélte, hogy az előző nap éppen ugyanitt készülődtek a fotózásra, amikor egyszer csak megjelent egy óriási bálna, és itt kezdett hancúrozni az orruk előtt. A vízben. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk.

A következő figyelmeztetést a fantasztikus, de fizetős Chapman’s Peak út egyik pihenőjében kaptuk. Itt arra hívták fel a figyelmünket, hogy ne etessük a majmokat, zárjuk be az autók ajtaját (motorral voltunk), zárjuk el az élemiszert, és ne keveredjünk szemkontaktusba távoli rokonainkkal. Bár egy szendvicsem sem volt, zsebeimen behúztam a cipzárt, megfogadtam, hogy akkor sem veszem le a sisakomat, ha meggyullad, nem is beszélve a napszemüvegről – ettől reméltem, hogy nem kerülök szemkontaktusba egyetlen majommal sem.

Másnap az MT-10 SP-kkel a borvidéket jártuk be, mert Cape Town környékén olyan is van. A táj arrafelé jóval zöldebb, mint első napi körutunkon volt, és ha lehet, még európaibb Afrikának ez a része. Egy MT-10 SP-vel csapatban motorozni, egy huszonéves motorversenyző felvezető után kapaszkodni... nos, ez nem a nézelődős túrák képét vetíti előre. Amikor este letettük a motorokat, többen azzal vették le sisakjukat, hogy: na, ezt túléltük.

Este egy fantasztikus tengerparti étteremben volt az utolsó vacsoránk, a Grand Cafe & Beach nevet viselő gigahangulatos étterem-bár együttesben. Volt benne valami raktár-loft stílus, a pultok fele a parti homokban állt, az asztalok egy hangárfélében, egy másik része deszkából ácsolt halászkocsmát idézett, kerti bútorok hevertek mindenfelé, és szólt a chillout zene.

Emlékezetes este... az újságírók két hosszú asztalnál foglalnak helyet. A mi asztalunk: három beképzelt osztrák, akik egymással is alig állnak szóba, fél tucat humortalan német, egy szótlan cseh és egy szoborarcú japán mérnök a Yamahától. Az ülésrend bibliai. Én, mint Jézus a fő helyen, balomon a germánusok és a bohémiai, jobbomon az ausztriánusok, szemben velem Nippon komor fia.

A másik asztal: dánok, belgák, franciák, züllött egy népség. Már az első fogás előtt iddogálnak, vicceket mesélnek, hahotáznak. Jól érzik magukat. A mi asztalunknál síri csönd.
Második fogás. A belgáknál újabb pezsgő pukkan. Nálunk a németek már legalább vitatkoznak az MT-10-ről, az osztrákok észrevették, hogy ott ülök. Negyedik fogás. A belga yamahás a széken állva légbasszusgitározik. A németek is oldódnak, frivol élményeket mesélnek az MT-10 erőforrásáról. A japán a telefonját nézi, a cseh ásítozik. Én irigykedem a másik asztalra.

A hatodik fogás után a másik asztal átül a bárpulthoz, whiskyt kérnek. Az osztrákok "ki szólal meg először"-t játszanak legalább egymillió euróban, a németek vicces, huncut történeteket mesélnek a az MT-10 főtengelyéről. Kacagnak. A cseh a bal vállamon horkol, folyik a nyála. A japán azt latolgatja, hogy harakirit követ el - a németek kifogásoltak valamit az MT-10 indexkapcsolóján. Úgy érzem, rossz helyre születtem. De legalábbis rossz helyre ültettek.

A hivatalos program véget ért, másnap reggel kiléptem a négycsillagos Westin hotel ajtaján, és hátizsákos turistává váltam. Áttaxiztam a Signal Hill oldalában megbúvó Altona Lodge-ba, egy csendes kis utcában megbúvó szállásra. Hangulatos és barátságos hely, kis előkerttel, diszkréten nyikorgó-recsegő fapadlóval és udvarias, barátságos személyzettel. Immáron szabad emberként ismét nyakamba vettem a várost, ezúttal gyalogosan. Pár perc múlva egy melegfelvonulás kellős közepén találtam magam. Illetve jött ott mindenféle fura alak. Többek között motorosok, aztán görkorisok érkeztek szép számban, majd a gyalogosok a lehető legbonyolultabb nemi indentitásokkal, de voltak közöttük hagyományos vonzódásúaknak kinéző extrém túlsúlyosok is. Kezdett gyanússá vélni, hogy ez nem a khmm... megszokott parádé. Már az is fura volt, hogy nem állnak a nézők között kivörösödött arccal üvöltő antiparádisták. Aztán végre felfogtam, hogy mi van a csoportok zászlajára írva: I am, who I am ‒ vagyis, Vagyok, aki vagyok. És akkor megvilágosodtam... ez nem egy homoszexuális felvonulás, hanem egy olyan, ami a különböző irányú másságok elfogadására hívja fel a figyelmet. Oké, nade a motorosok is a mások közé tartoznak Dél-Afrikában?

Szóval ez volt az első furcsaság, amin aznap megakadtam. Azon tűnődtem, hogy egy országban, ahol apartheid volt még húszegynéhány évvel ezelőtt, együtt vonulnak fel a Mások bőrszíntől függetlenül? És mosolygó nézősereg sorfala között?

Képek: Mező János