A kétarcú ország - Túra: Dél-Afrika, 1. rész

Egy kedves ismerősöm e szavakkal bocsátott utamra: csodálatos hely, de este nyolc után ne menj ki az utcára.



„A világ legszebb fekvésű városa. Két óceán találkozásánál, Afrika déli csücskében fekszik... 1652-ben... Jan van Riebeeck holland telepes állomást hozott létre a társaival az Európa és Kelet között vándorló kereskedőhajók számára. Így alakult ki lassan a xhosa törzsi, a maláj, az indiai, a brit és a holland kultúra olyan keveredése, ami máig Afrika egyik legkülönlegesebb városává teszi..."

Azt szokták mondani, hogy kétféle ember van a világon. Aki első látogatása után beleszeret Afrikába, és aki egy életre megutálja. Nem kétséges, hogy az előbbiek közé tartozom. De ez a szerelem tele van ellentmondásokkal. Van benne rajongás, de kiábrándultság is bőven. Afrika hiányzik, ha arra emlékezel, amikor belecsöppentél egy helyi ünnepségbe, sokszor csak egy spontán szituációba, amikor előkerült néhány dob, tánc, zene, ha felidézed a sivatag fölé boruló csillagoktól ragyogó égboltot, az oázisok békéjét, a szélfútta pálmafás, vakító homokos óceánpartot, a fűkunyhókat, a barátságos kis közösségeket, a ragyogó szemeket. Aztán meglátod a másik arcát, és azt mondod, soha többé! Elég volt! Elég a kiábrándító valóságból, az egymást érő diktatúrákból, ahol az emberi élet semmit nem számít, elég a pusztulás látványából és a véget nem érő útszéli szemétből, a kilátástalanságból, az újra és újra termelődő kegyetlenségből.

Pár éve azt mondtam, nem megyek többször, aztán óvatosan hozzátettem, hogy... egyelőre. Aztán kaptam egy meghívást, oda, ahová igazából sohasem vágytam, Dél-Afrikába, pontosabban Fokvárosba. Az ott eltöltött közel két hét aztán alaposan összezavarta, nem... talán inkább kiegészítette, árnyalta a földrészről kialakult képet, ami jobbára nyugat- és észak-afrikai útjaim során alakult ki bennem. Már a megérkezés is tartogatott egy kis meglepetést. A repülőtér a világ bármely nyugati, távol-keleti nagyvárosában elmenne. Tágas, világos, rendezett, tele a leghíresebb divatházak üzleteivel, és nem utolsósorban nyugati stílusú ember-ember közötti kapcsolatokkal. Láttam én még a casablancai reptéren is, hogy a személyzet úgy terelgette a fekete-afrikai és a közöttük szép számban szorongó fehér utasokat, mintha állatok, vagy egy internálótábor foglyai lennének. Itt pedig jól öltözött feketék, fehérek, ázsiaiak, és udvarias, profi személyzet fogadott. Fél órával később a taxi ablakából elszoruló torokkal néztem az utat szegélyező szegénynegyedeket, nyomortelepeket, amelyek szélén azonban tucatszám sorakoztak a telepített mobil vécék, aztán jöttek égig érő, csillogó-villogó épületek, bankok, és a fene tudja, miféle nagy cégek székházai, nyüzsgő tömeg az utcákon, és begördültünk a négycsillagos hotel elé. A hivatalos program csak este kezdődött, így nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, és nyakamba vettem a várost. Eszembe jutott egy barátom figyelmeztetése, hogy sötétedés előtt mindig érjek vissza a szálláshelyemre, és hogy a fényképezőt csak akkor vegyem elő, ha fotózni akarok, mert kirabolnak. Az is eszembe jutott, hogy előzetes olvasmányaim szerint Dél-Afrika a világ egyik legzűrösebb országává vált az elmúlt évtizedekben.

Egy tanulmány szerint a dél-afrikai fehér ültetvényesek a világ legveszélyeztetettebb kisebbségévé váltak az elmúlt húsz év során. A farmergyilkosság dél-afrikai jellegzetesség, amolyan dél-afrikánum lett. 2017-es ottjártamkor még csak márciust írtunk, de már 70 támadást és 25 gyilkosságot jegyeztek fel az évben, amelyek áldozatai fehér farmerek voltak. 1998 és 2016 között 1848 embert gyilkoltak meg hasonló módon, 1187 famert, 490 családtagot, 147 alkalmazottat és 24 éppen abban az időben a farmokon tartózkodó látogatót. Még szörnyűbbé teszi a dolgot, hogy a támadások során az áldozatokat rendszerint többórás kínzások után ölik meg az elkövetők, az indíték nem is csak az anyagi javak megszerzése. A fehér gazdálkodók száma két évtized alatt megfeleződött, 30 000-nél több farmot árulnak Dél-Afrikában. Ötvennégy gyilkosság jut százezer lakosra, a fehér gazdálkodók között ez a szám 138. (www.news.com.au). A kormányzat nem nagyon izgatja magát, a hasonló esetekben bármely formája az igazságszolgáltatásnak gyakorlatilag egyenlő a nullával. Nem kezelik kiemelten a célzottan farmerek ellen irányuló támadásokat, és nem egyszer hangzanak el a legmagasabb fórumokon is a fehér kisebbség elleni kirohanások, így a populista politikusok felelőssége óriási a gyilkosságokban. Mindig is meglepett, hogy mennyire hangolhatók az emberek érzelmei, hogy milyen könnyű felhergelni a tömegeket az ellenségnek kikiáltott csoportok ellen. Nem tudom, hogy fordítva működik-e mindez, de ha igen, akkor jó célok szolgálatában fantasztikus dolgokat lehetne elérni. Például, ha a vezetők a következő propagandabeszéddel árasztanák el a népet: ‒ Szeressük, de legalább tiszteljük egymást, polgártársak! Adjuk meg másoknak azt, amit magunk felé is elvárunk. Tiszteljük a másságot, mert színt, érdekességet visz a világba! Hamarosan kampányban fogjuk bemutatni mindazokat, akiknek a jó dolgokat köszönhetjük. Bantuk, zuluk és sonák, örüljetek, hogy léteznek Dél-Afrikában farmerek, mert élelmet termelnek. Örüljetek az orvosoknak, mert gyógyítanak, örüljetek a tanároknak, mert tanítanak. Becsüljétek meg a fehér szakértelmet, mert nélkülük megáll az ország működése. Az igazán nagy politikusok érzik a felelősséget választóik iránt. Nelson Mandela, az ország első fekete miniszterelnöke ‒ látva más afrikai országoknak a függetlenség megszerzése utáni hanyatlását - fontos feladatnak érezte, hogy a szakképzett fehér lakosság félelmeit eloszlassa, és elébe menjen a tömeges kivándorlásnak - ami persze így is bekövetkezett.

Érdekes, hogy a riasztó valóságból Fokvárosban nem sokat érezni. Szállodánk Cape Town cityjének a kellős közepén állt, a Long Street aljánál, ezen az úton indultam el felfedezni a várost. Van egy sajátos hangulata, amely nagyon más, mint amit Nyugat-Afrikában tapasztaltam. Az első benyomás, hogy rendezett a város, működnek a dolgok, semmi sem lepusztult, és viszonylag tiszta minden. Az épületek, az üzletek rendben vannak, a választék bőséges mindenből. A Long Streeten fölfelé haladva aztán eltűnnek a felhőkarcolók, és átveszik helyüket a színes, kolonial stílusú épületek, és bár sohasem jártam New Orleansban, valami ilyesminek képzelem. Egymást érik a bárok, kocsmák, éttermek, üzletek. Az emberek zöme nyugati stílusú ruhát viselő fekete, de fehérek is akadnak közöttük, helyiek, és jól láthatóan turisták is. Ők elöl viselik hátizsákjukat és csoportokban vonulnak, ha véletlenül nyakukban lóg a fényképezőgép, akkor két kézzel kapaszkodnak belé. A feketék amúgy pont annyi figyelmet szentelnek nekik, mint egymásnak. Úgy érződik, a bőrszín itt teljesen mellékes. Leültem egy sörre, és rendeltem egy helyi Savannát. Hát, ez az út nem a söréről marad meg az emlékezetemben - gondoltam. Két fekete lány megkérdezte, szabadok-e a mellettem lévő helyek. Szóba elegyedtünk, megtudtam, hogy dél-afrikaiak, de most járnak először Cape Townban, turistaként jöttek, és tetszik nekik. Később egy bőrárus üzlet eladója mutatott rá a nyakamban lógó fényképezőgép vintage bőrtokjára, fölfelé tartott hüvelykujjával jelezve, hogy szép munka. Tulajdonképpen akivel csak dolgom akadt, normálisan, érdeklődően állt hozzám.

Aztán hét óra felé egy csapásra eltűntek a turista kinézetű emberek a Long Streetről és környékéről. Elkezdték lehúzogatni az üzletek redőnyeit, a kocsmákba, éttermekbe már szinte csak taxikkal érkeztek a vendégek. Egyre több lett a falat támasztó, nézelődő, lézengő alak. Ha elmentem egy kisebb csoport előtt, úgy éreztem, mintha szkennelnék, hogy mi van rajtam, mi lehet nálam, de ennél több nem történt. Lassan vissza kellett térnem a hotelba, mert kezdődött a Tmax és az MT-10 SP sajtóbemutatója, amelynek a végén jó itt-tartózkodást kívántak, és felhívták a figyelmet arra, hogy ne mászkáljunk a városban este, nemrég késeltek meg valakit a hotel közelében. Fokvárost sokszor emlegetik a világ legszebb fekvésű városaként, és azzal kezdték a tesztet, hogy felTmaxoztunk a város fölé emelkedő Signal Hillre. A motor fantasztikus, de ezt most hagyjuk, a panoráma viszont megdöbbentő. Így márciusban, vagyis a nyár vége felé a táj már inkább barnás, mintsem zöld, az égen drámaian gomolygó felhők, a nyüzsgő város a lábainknál, a végtelenbe vesző óceán pedig olyan, de olyan kék... Úgy érzi az ember, mintha beleugorhatna a hegytetőről ‒ már ha nem lenne tele köztudottan nagy fehér cápákkal. A Signal Hill pont emiatt a siklóernyősök kedvelt starthelye is, egymás után indulnak a maguk szórakozására, vagy tandemben, turistákkal feltankolva. Belefutnak a nagy semmibe, felkapja őket a termik, majd nagy körökben ereszkednek lefelé, némelyik kirepül egy kicsit a víz fölé (amely tele van fehér cápákkal), engem a frász törne ki, az biztos.

A Signal Hillre vezető szerpentin motoros szemmel nézve szuper lenne, ha a normális oldalon, vagyis a jobb sávban közlekednének, és ha az ember nem bandzsítana állandóan lefelé, a tengeri panoráma felé, így viszont egyiket sem tudja élvezni. Vagy bámészkodni kell, vagy motorozni ‒ és arra ügyelni, hogy a jó oldalon maradjon az ember. Minden tesztmotor tükrén ott virít a figyelmeztetés, keep left. Sajnos néha hiába, több motoros újságíró vesztette már életét dél-afrikai tesztek során. Szóval, mi először motoroztunk fölfelé egy jót, aztán gyönyörködtünk, majd motoroztunk lefelé egy jót. A balos közlekedés amúgy hamar megszokható, de észben kell tartani, hogy hamar el is felejthető, például már egy kis pihenő kávészünet után is. A balesetek zöme is az ilyen tankolós, kávézós, pihenős újraindulások után következik be. A helyiek egyébként kifejezetten kulturáltan közlekednek, pedig ennyi Porschét, AMG Mercit, Maseratit, különféle roadstert én még nem láttam, mint itt, egyszer pedig valami idomos versenyautó üvöltött el mellettünk. De a sofőrök zöme nyugodt, előzékeny, segítőkész, aki itthon szocializálódott a közlekedésre, annak meg sem kottyan Dél-Afrika.

A Signal Hill után a nyugati, vagyis Atlanti-óceán-parton délnek vettük az irányt, és a meglepetések sora folytatódott. Mintha csak Nizza, sőt, sokkal inkább Monaco környékén motoroztunk volna. Az M6-os út eleinte kétszer kétsávos panorámaút, majd kétszer egysávosra szűkül, az óceánparttal párhuzamosan fut, jobbra egymást váltják a homokos strandok, az utat hotelek, üzletek, éttermek szegélyezik, a beljebb lévő dombokra nyaralók és olyan luxusvillák épültek, amilyenből a Riviérán sincs sok. Sea Point és Bantry Bay szélesebb, nyitott, homokos strandok, majd következik a Clifton I, II és III, itt a homokos részeket festői sziklatömbök osztják szakaszokra. Camps Bay körül kissé hátrébb húzódik az óceánt kísérő hegység, laposabb, nyitottabb a táj, a hatalmas homokos strandon heverésznek szép számban, de a vízben nem sok embert látni (talán a cápák miatt). Tempósan haladunk, a kanyargósabb szakaszokon belehúzunk, néha valóságos kanyarparadicsomba futunk bele, az aszfalt általában hibátlan, a közlekedés viszonylag gyér, csak néha szorulunk be egy-egy lomhább jármű mögé. Ilyen tempónál az országból nem sokat fog fel az ember, most a motorozás a fő szempont. Felkanyarodunk egy elhagyatottabb, kanyargós szakaszra, hamarosan beleérünk a felhőkbe, kicsit meg is ázunk, fúj a szél, dideregve várjuk, hogy a fotózáson ránk kerüljön a sor. Egész komor lett a táj, ilyen időben az óceán is barátságtalannak látszik innen fentről. Egyszer csak valami katonai alakulat jelenik meg félbeszakítva a fotózást, kiderül, a közeli hegyi laktanya katonáinak tartanak hegyi menetgyakorlatot. Emberes tempóban caplatnak fölfelé, és énekelnek hozzá. Úgy tűnt, nem tiszta szívből... Könnyű szívvel hagytuk ott végre a hűvös-szeles hegyi utat, s visszaereszkedtünk a tengerpartra. Hout Bay közepén egy körforgalomnál a fél úttestet belepte a szélfútta, finom, fehér homok. A jobbra eső tengerparti dűnesor, majd az út szélén a homokba merült buszmegálló padja és a kidőlni készülő oszlop végre felidézett valamit korábbi afrikai emlékeimből, de pár kilométer múlva ismét rendezett lett a táj. A Hout Bay keleti partján már alig volt forgalom, innentől egy jót lehet veretni, majd letértünk a Soetwater beachet jelző táblánál. Príma aszfalt, messze hullámzó dűnesor, gyér parti fű, mögötte a hihetetlen színű óceán egymillió hullámcsipke tarajjal, fölötte ködszerű vízpára, amit a viharos szél szaggat ki a hullámokból. Ismét fotózás, vezetőnk mellesleg odaveti, hogy ne hagyjuk el az aszfaltot. Amikor az egyik tébláboló, sorát váró újságíró mégis belegázol a bozótba könnyíteni magán, olyat kap, amilyet utoljára talán apjától egy rossz bizonyítványért. Olyasmiről esett emelt hangon szó, mint hogy ez itt Afrika, meg hogy kígyómarás, és valami olyasmi is, hogy a pisilni vágyó kolléga halott lesz, mire telefonálhatnának az orvosért, ha olyan hülye, hogy megmaratja magát, mert magasról tesz a figyelmeztetésre. Nos, a holtsápadt kolléga szerintünk hátralévő afrikai tartózkodása idejére felfüggesztette urinális tevékenységét.

Fotósunk mesélte, hogy az előző nap éppen ugyanitt készülődtek a fotózásra, amikor egyszer csak megjelent egy óriási bálna, és itt kezdett hancúrozni az orruk előtt. A vízben. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk. A következő figyelmeztetést a fantasztikus, de fizetős Chapman's Peak út egyik pihenőjében kaptuk. Itt arra hívták fel a figyelmünket, hogy ne etessük a majmokat, zárjuk be az autók ajtaját (motorral voltunk), zárjuk el az élemiszert, és ne keveredjünk szemkontaktusba távoli rokonainkkal. Bár egy szendvicsem sem volt, zsebeimen behúztam a cipzárt, megfogadtam, hogy akkor sem veszem le a sisakomat, ha meggyullad, nem is beszélve a napszemüvegről - ettől reméltem, hogy nem kerülök szemkontaktusba egyetlen majommal sem. Másnap az MT-10 SP-kkel a borvidéket jártuk be, mert Cape Town környékén olyan is van. A táj arrafelé jóval zöldebb, mint első napi körutunkon volt, és ha lehet, még európaibb Afrikának ez a része. Egy MT-10 SP-vel csapatban motorozni, egy huszonéves motorversenyző felvezető után kapaszkodni... nos, ez nem a nézelődős túrák képét vetíti előre. Amikor este letettük a motorokat, többen azzal vették le sisakjukat, hogy: na, ezt túléltük.

A hivatalos program véget ért, másnap reggel kiléptem a négycsillagos Westin hotel ajtaján, és hátizsákos turistává váltam. Áttaxiztam a Signal Hill oldalában megbúvó Altona Lodge-ba, egy csendes kis utcában megbúvó szállásra. Hangulatos és barátságos hely, kis előkerttel, diszkréten nyikorgó-recsegő fapadlóval és udvarias, barátságos személyzettel. Immáron kötöttségektől mentesen, szabad emberként ismét nyakamba vettem a várost, ezúttal gyalogosan. Fényképező nyakba, hátizsák hátra, gyalog le a parti soksávos főútra, és pár perc múlva egy melegfelvonulás kellős közepén találtam magam. Illetve jött ott mindenféle fura alak. Többek között motorosok, ők kezdték a menetet, aztán görkorisok érkeztek szép számban, majd a gyalogosok a lehető legbonyolultabb nemi indentitásokkal, de voltak közöttük hagyományos vonzódásúaknak kinéző túlsúlyosok is. Szóval kezdett gyanússá vélni, hogy ez nem a khmm... megszokott parádé. Már az is fura volt, hogy nem állnak a nézők között kivörösödött arccal üvöltő antiparádisták. Aztán végre felfogtam, hogy mi van a csoportok zászlajára írva: I am, who I am ‒ vagyis, „Vagyok, aki vagyok". És akkor megvilágosodtam... ez nem egy homoszexuális felvonulás, hanem egy olyan megmozdulás, ami a különböző irányú másságok elfogadására hívja fel a figyelmet. Oké, nade a motorosok is a mások közé tartoznak Dél-Afrikában?

Szóval ez volt az első furcsaság, amin aznap megakadtam. Azon gondolkodtam, hogy egy országban, ahol apartheid volt még húszegynéhány évvel ezelőtt, együtt vonulnak fel a Mások bőrszíntől függetlenül? És mosolygó nézősereg sorfala között? Vagy két napot töltöttem a Waterfrontnál, a régi kikötő loftosított bevásárló- és vigalmi negyedében, amelyről azt olvastam, hogy a déli földteke legöregebb kikötőjében létesült. Vibráló, vidám látványosságai, galériái, kézművesboltjai, plázái, kocsmái és éttermei évi 24 millió látogatót vonzanak a Föld minden tájáról. Az öreg épületeket nem lebontották (mint a Ráckevei téglamalmot,amelynek a helyére Tescót építettek), hanem felhasználták, beépítették, a város élő, modern és stílusos részévé tették. Van ott lagúnák közé épített lakópark, panoráma óriáskerék, félrehúzható híd, öreg világítótoronytól hajógyárig minden. Innen indulnak a hajók a közeli Robben szigetre, ahol Nelson Mandela raboskodott, a jachtok és vitorlások között pedig fókák hancúroznak, sőt, van egy seals'deck is, egy élelmiszerbolt által szponzorált fókanapozó közvetlenül az üzlet mellett. Este egy fergeteges koncertbe botlottam, már meg sem lepődtem rajta, hogy fekete és fehér zenészekből állt. A színpad előtt megakadt egy fura páron a szemem, egy hetvenes, fehér hajú hölgy egy fiatal fekete hölggyel ropta, a szám végén összeölelkeztek, majd mindenki ment az útjára. Ismét csak azon morfondíroztam, hogy mindez alig húsz évvel az apartheid után... Mi lett ezekkel, elfelejtették egymást utálni? A koncert végén a remek hangú, termetes fenekű énekesnő egy őrületes fenéktáncot mutato


tt be, a twerkelés törzsi megfelelőjét, a neve nyassz, vagy valami hasonló, hát, erre innom kellett még egy sört. Valahogy a környék is biztatóbb volt, mint a pár kilométerre lévő Long Street, itt nyugodtan kacsázhattam haza a parkokon át vagy öt kilométert késő éjszaka fényképezőgépestül, fehér emberként, a kutya sem törődött velem. Illetve egyszer azon vigadoztam, hogy a szembejövő átment a túloldalra, hogy kikerüljön... A reggeleket egy sarokkal arrébb egy arabok által üzemeltetett boltocskában kezdtem, majd megittam egy kávét a szomszéd kávézóban, amelyről ordított, hogy angol származású a gazdája. Elbeszélgettünk, mondta, hogy bár onnan származik, még nem látta Angliát, de egyszer megnézné, bár az hideg ország neki. Mesélte, hogy pár éve még itt is, a Signal Hillen is volt pár órára hó, de ez igazán ritka dolog. A cápákról is kérdeztem, mondta, hogy a cápatámadás olyan errefelé, mint az autóbaleset. Néha előfordul az emberrel. Mesélt egy idős hölgyről, aki egész életében kijárt a Hout Bay melegebb vizébe reggelente úszkálni, tavaly harapta ketté egy Nagy Fehér.

A tulajjal harmadik nap már nevünkön szólítottuk egymást köszönéskor, aztán csak ültem ott, a Signal Hillre felfutó keskeny utcácska kávéházának egyetlen kis utcai asztalánál, hallgattam a tulajt és boldog voltam. Olyan fantasztikus, meghitt dolog volt az a reggeli kávés beszélgetés, a Földgolyó túloldalán egy magyar és afrikáner között. Majd' elfelejtettem mondani... új életem harmadik napja óta egy 125-ös Honda Rebel tulajdonosa, na, jó, bérlője lettem, csak azért, hogy motoros cikket írhassak dél-afrikai utazásomról. A Scoot Doctor nevű céget a New Market streeten bátran ajánlom mindenki figyelmébe, jó motorokat adnak igazi motoros fazonok bérbe, baráti áron (www.scootdr.com).

Ettől kezdve tulajdonképpen nem csináltam mást, mint megpróbáltam a magam nyugodt, nézelődős, független tempójában végigjárni a tesztmotorozás útvonalát. Fantasztikus napok voltak, mit mondjak. Valamelyik oldalamon lent majdnem mindig ott kéklett a végtelen óceán, a forgalom gyér, az utak nagyszerűek. Nem mentem könnyíteni magamon a bozótosba, nehogy kígyó marjon meg, nem kerültem szemkontaktusba a majmokkal, és figyeltem, hogy mindig a bal oldalon haladjak. Békés és szép volt minden. Innen, Cape Town környékéről elképzelhetetlennek tűnt, amit a fehér farmerekről olvastam, vagy amit az egyik helyi tesztpilótától hallottunk, hogy Dél-Afrikának ez a része teljesen más, mint Johannesburg környéke, ahol borzalmas a közbiztonság, ahová a tehetős fehérek két marokkal küldik a pénzt a fekete lakosság felzárkóztatása érdekében, és ahol a mérhetetlen korrupció miatt alig jut el a pénz a céljához. Ahol a tolvaj politikusok ellopják a fejlesztésekre szánt pénzeket, és közben tüzelik az embereket a fehérek ellen, annak reményében, hogy még több pénzt csikarhatnak ki belőlük. És ennek a tüzelésnek kínhalálok sora az eredménye. Hmmm... ismerős történet... A Western Cap környékén jelenleg béke van, fejlődik a régió, működnek a dolgok. A világ minden tájáról járnak ide turisták, és látszik, hogy jó dolgokat is lehet ezen a Földön tenni. Még talán Afrikában is. De a lelkek mélyén ott lapulhat a félelem, hogy vajon meddig? Az egyszerű házaktól a nyaralókig, a csodaszép villákig pengedrótos kerítés, riasztórendszerek vigyáznak a lakókra, de olvastam olyat is, hogy „fegyveres őr, zéró tolerancia", és ettől olyan gondolatai támadnak az embernek, hogy Cape Town olyan, mint egy gyönyörű virág. Csak éppen puskaporos hordóra ültették. És nem tudni, hogy elázott-e már az a puskapor, vagy nem.

Képek: Mező J., Yamaha