Baleset-megelőzés: Motorozók és nem motorozók

Engedjék meg nekem, hogy legújabb cikkemet látszólag kissé távolról indítsam! Már többször idéztem Önöknek Elliot Aronsontól, a világ egyik legismertebb szociálpszichológusától.


Elliot Aronson 1932-ben született, egyike a XX. század 100 legfontosabb pszichológusának. Ő az egyetlen, aki az Amerikai Pszichológiai Társaság mindhárom ‒ legjobb írói, tanári, kutatói munkásságért járó ‒ díját magáénak tudhatja sok más kitüntetés mellett. 2007-ben életművéért, a tudományos pszichológia fejlődéséhez való hozzájárulásáért elnyerte a William James-díjat.

Aronson 2009-ben egy könyvkiadó meghívására Magyarországon járt. Az iskolai agresszióról, az előítélet természetéről és annak gyógyítójáról, a mozaik módszerről tartott előadást Budapesten. Az amerikai szociálpszichológus akkor azt mondta: a magyar tinédzserek is egyre erőszakosabbak, a magyar társadalom pedig olyan úton van, amelyen az amerikaiak tíz évvel ezelőtt jártak. A szociálpszichológia „nagy öregje" szerint a verseny teszi agresszívvá a gyerekeket, minél élesebb a versengés egy általános vagy középiskolai osztályban, annál inkább erőszakosabbak lesznek a gyerekek egymással és a felnőttekkel. A világhírű szociálpszichológus szerint az orvosolhatja a helyzetet, ha az osztályokon belül együttműködésre késztetik a különböző teljesítményű, családi hátterű, származású fiatalokat, ha tanulócsoportokban készülnek fel a tananyagból. Az együttműködés nemcsak az iskolában, a társadalomban is képes az agresszió csökkentésére.

Az agresszió egyik legismertebb kiváltó oka a frusztráció. A frusztráció az általános definíció szerint a szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc. Ha állásinterjúra indulva vesszük észre, hogy autónk kereke leeresztett, majd hosszú küzdelem árán felhelyezett pótkerekünkről ugyanez derül ki, akkor - reményvesztetten visszatérve kiindulási helyünkre - aligha bízhat bármi jóban az a barátunk, aki merő jópofaságból az állásinterjú eredményéről érdeklődik, miközben csatakos ingünkből és zavart tekintetünkből azonnal felmérheti, hogy a dolgok nemkívánatos irányt vettek... Így van ez az élet bármely területén. Ne reménykedjünk abban, hogy a közlekedésben szerzett negatív tapasztalatokból származó frusztráció a végtelenségig korlátok közé szorítható. Mint ahogy abban sem, hogy saját frusztrációnk kiélése korlátlan megbocsátásra talál.

Néhány éve idéztem Önöknek egy interneten megjelent cikket, amely az „audioterrorizmusról" szólt. Hihetetlen indulatokat gerjesztett akkor egy közismert újságíró, aki az - álláspontja szerint elsősorban motorosokra jellemző - „audioterrorizmus" ellen intézett dühödt kirohanást egy napilap hasábjain és az interneten. Cikkében azt állította, hogy „létezik Magyarországon egy agresszív, magát a köztársaság törvényein kívül helyező, destruktív csoport, amely visszaélve a polgárok türelmével, jóhiszeműségével, évente több mint százötven napon át, tavasztól őszig terrorizálja a lakosságot. Erkölcsi gátlásaik nincsenek, érzelmi intelligenciájuk nulla, pusztán önös érdekeikből ‒ lehet szó anyagi vagy éppen szexuálpszichológiai természetű motivációról, de a legtöbb esetben valószínűleg csak a torzult elmék diktálta mániáról ‒ képesek ártatlan emberek millióit zaklatni, életminőségüket jelentősen rontani." Az újságíró egyenesen arra buzdított, hogy a társadalomnak saját eszközeivel kell megvédenie önmagát a „motorosbűnözéstől", mert az állam nem teszi meg ugyanezt.

A fent említett cikk körül kibontakozó vita semmit sem enyhített a motorozók és a nem motorozók közötti feszültségeken. Talán épp ellenkezőleg. A hozzászólók között csak kevesen voltak, akikben felmerült: Jó ez így, hogy a közlekedőket mesterségesen két halmazba osztjuk, aztán az egyiket „jó", a másikat „rossz" tulajdonságokkal ruházzuk fel? Nem lehetséges, hogy egészen egyszerűen arról van szó: közlekedési kultúránkat nem az általunk használt eszköz, hanem érettségünk, önuralomra való képességünk, felelősségérzetünk és más hasonló tulajdonságaink határozzák meg az egyik oldalról, míg a másik oldalról tapasztalataink befolyásolják? Tulajdonságainkat nem lehet kiolvasni az általunk választott gép jellegzetességeiből. Aki ennek ellenkezőjét elhiszi, az roppant kényelmes, de veszélyes képzeteket dédelget: Nem azért kell óvnom a másikat a saját hülyeségeim következményeitől, mert ő is ahhoz a csapathoz tartozik, amelyhez én. És fordítva: nem sodorhatom szánt szándékkal veszélybe/idegesítő helyzetbe azt, aki hozzám képest +/‒ két kerékkel jár.

A közlekedésben kiélt frusztráció romboló hatásával - szakmám révén - napi szinten vagyok kénytelen foglalkozni. Egymás elé vágó, egymást felesleges fékezésre kényszerítő autósok és motorosok, járművükből(ről) ki- vagy lepattanó, indulatos vezetők, akiket elsodor, vagy a motorháztetőn hurcol a közlekedési vita másik érintettje, parkolóhelyet foglaló gyalogosok és járművezetők konfliktusai... A felsorolás abbahagyhatatlan. Tapasztalataim alapján számomra a legriasztóbb az, hogy az utakon kiélt düh megnyilvánulási formái fokozatosan, ám többnyire észrevétlenül viszik egyre lejjebb és lejjebb ingerküszöbünket, ha a mi válaszreakcióinkról van szó, miközben korábban magától értetődő ellenérzéseink halványulnak, és elkezdjük az élet természetes velejárójának tekinteni azt, ha másokkal szemben az agresszió jelei megnyilvánulnak. Megbocsáthatatlan bűnnek tekintjük, ha valaki elvét valamit az úton, és azzal nekünk kellemetlenséget okoz, és készek vagyunk a legkisebb hibát is megtorolni, miközben szemet hunyunk a másokat érő atrocitások felett. Biztosan jól van ez így? Ha egy beépített erőgép visz minket valahova, miért nem vagyunk képesek elhinni, hogy a karosszéria mögött vagy rajta ugyanazok az emberek ülnek, akik szembejöhetnének a járdán, az étteremben, a bankban, kedvenc folyónk partján stb.? Miért tekintjük versenypályának az utakat, és élünk meg ellenséges indulatokat, akkor is, ha tudjuk, hogy az érdek közös: mindannyian épségben akarunk eljutni az úti célunkhoz, a családunkhoz, a munkahelyünkre, a nyaralónkba. Alighanem azért, mert az Aronson által felismert elméleteknek engedelmeskedve könnyebb a barát/ellenség séma alapján felosztani az embereket, mint átélni a pozitív egymásrautaltságot, és mosolyogva elengedni a másikat, ha kell...

Képek: archív, web