Himalaya riport II. rész

Reggel ágyba kaptuk a gyömbéres mézes teát, feltörtük a jeget a vizesvödrök tetején, megmostuk az arcunkat, az érdekesség kedvéért szippantottunk egyet a kísérőautóban lévő palackos oxigénből és nekivágtunk talán az egyik leglátványosabb napnak, bár ezt nehéz eldönteni.





Még délelőtt felkapaszkodtunk az első 5000 méter feletti, egész pontosan 5329 méter magas Tanglang-hágóra, majd lecsurogtunk újra 3000 méter környékére, ahol már megjelentek az első tibeti stílusú vályogházacskák, teraszosan művelt kertjeikkel. Az utolsó 20 kilométert az Indus partján motoroztuk végig és befutottunk Lehbe, ahol mindenkinek nagyon jólesett a forró zuhany, a kényelmes ágy és persze a wifi.

A világ egyik leghírhedtebb és legcsodálatosabb útja, a Manali-Leh „highway" (sokszor egysávos földút, amely minden évben 4 hónapig járható) megtétele után pihenőnap volt betervezve, amit természetesen sikerült motorozással töltenünk. A dalai lámát próbáltuk becserkészni, aki épp a környék kolostoraiban tartott előadásokat. A lámáról sajnos végül épphogy lecsúsztunk, de így is nagy élmény volt Thiksey és Hemish világhírű középkori kolostorai és szerzetesfalvai között sétálgatni.

A túra második hetében három darab, egyenként kétnapos csillagtúrát tettünk Lehből kiindulva. Az első ilyen túra a Pangong-tóhoz vezetett, ami valószínűleg a legelképesztőbb hely, ahol életemben jártam. A tó 4200 méteren fekszik a kínai‒indiai határon, 70%-a Kínában, 30%-a Indiában található. Télen a mínusz 40‒50 fokos hidegben a tó a legaljáig befagy, így aztán nincs benne semmilyen élő organizmus. A környéken mindössze néhány család telel át, ők üzemeltetik a táborokat, ahol a látogatók megszállhatnak. A mi szállásunk egy luxussátortábor volt, franciaágyakkal és privát fürdőszobával a sátron belül. A guide-ok tanácsára hajnali ötkor keltünk, hogy megcsodáljuk a napfelkeltét, amit a legkevésbé sem bántunk meg, viszont végül csak egy legény, Ákos volt olyan kemény a csapatból, hogy meg is mártózzon a 8 fokos vízben.

A második csillagtúrán Nubra Valley-ban jártunk, ami megint merőben különbözött minden korábbitól és ahova a világ legmagasabb motorozható hágóján keresztül vezetett az út. A különböző források eltérő magasságokat rendelnek a Khardung-La-hágóhoz, mi legszívesebben a táblán feltüntetett 18 380 lábat, vagyis 5602 métert hisszük el, még akkor is, ha az indiai patriotizmus és turizmusélénkítés hevében netán hozzáadtak pár métert. A csúcson maximum 20 percig ajánlatos tartózkodni minél kevésbé intenzív mozgásokat végezve. Páran felmásztunk kicsivel magasabbra, hogy rögzítsük a csapat zászlaját, nem szaporáztuk a lépteinket.

Nubra Valley egészen közel található a pakisztáni határhoz, a sokévnyi háborúskodás után a Diskit kolostor részeként építettek egy 32 méter magas Buddha szobrot, ami Pakisztán fele néz és békét sugall. Arra az esetre felkészülve, ha ez az óvintézkedés nem bizonyulna elég hatékonynak, 20 kilométerenként katonai táborok szegélyezik az útvonalat itt is, ami ezen a vidéken egy óriási folyóvölgyben vezet homokdűnékkel és kétpúpú tevecsordákkal fűszerezve.

Nem igazán volt hova fokozni a látványosságokat, de az utolsó 2 napos kirándulás antropológiai szempontból is egészen különleges volt. Az Indus mentén kanyarogva, beiktatva egy kis offroad rodeózást a sivatagban, eljutottunk egy középkori formában fennmaradt és működő Dard faluba. Ők egy kis etnikai csoport saját nyelvvel, ékszerekkel és öltözékekkel, legfőbb terményük a sárgabarack, amit saját nyelvükön csulikának hívnak. Az éjszakát egy festői szépségű csulikaliget alatt kialakított sátortáborban töltöttük, teljesen lenyűgözve a hely szellemétől. Az út vissza Lehbe még tartogatott izgalmakat, átkeltünk az utolsó 5000 feletti hágón, ahol a köd miatt éppen nem látszott a világ kilencedik legmagasabb hegye, a kasmíri‒pakisztáni határon fekvő, 8125 méter magas Nanga Parbat. Talán majd jövőre.

Azt hiszem, hogy még soha semmilyen utazást nem bántam meg életemben, de a Himalájának ez a világtól elzárt szeglete valószínűleg a legkülönlegesebb hely, ahol életemben jártam. Az, hogy a majdnem 2000 kilométert, amivel már egész mély betekintést nyertünk a környék különböző tájaiba és az itt lakók életébe, egy történelmi jelentőségű motor hátán tehettem meg, miközben sütött a nap és az alacsony oxigéntartalmú szél fújta az arcomat, csak hab a tortán. Ezt az élményt minden motorosnak át kellene élnie. Minimum egyszer, de mi inkább már idén augusztusban visszamegyünk.

Juley! (tibeti üdvözlés ‒ a szerk.)

Képek: Vértes János Benjámin, Tóth Krisztián (instagram.com/hitchaik)