Himalaya riport I. rész

A világ legmagasabb hágóin keresztülmotorozni próbára teszi még a legelrettenthetetlenebb utazókat is, de ezek azok az élmények, melyekből az élethosszig tartó emlékek születnek. A Himalája elnevezés a szanszkrit hima (hó) és alaja (otthon, haza) szavakból áll, ami annyit jelent: „a hó otthona", „a hó hazája". Helyes kiejtése - az elterjedt, ám helytelen Himalája helyett - Himálaja.





2016 nyarának végén, még pont a menetrend szerint érkező monszun előtt egy kis csapat felkerekedett, hogy motorral bejárja a Himalája indiai részét. A roadtrip majdnem 2000 km hosszan egészen Kasmírig tartott, mindeközben átkeltünk a világ három legmagasabbnak tartott motorozható hágóján, szintkülönbségben megtettünk több ezer métert, átkeltünk több tucat folyón, túléltünk jó pár éles helyzetet. Volt néhány bukás, leszakadt kipufogó, eltört váltó, hegymenetben beragadt fék. Persze idáig is el kellett jutni, és hogyan kezdődött az egész?! Az sok motoros társamnál alapvető tényállás, hogy szeretjük a kihívásokat, motoros túrákat, bebarangolását egy-egy vidéknek. Évről évre tervezgetjük, hogy a következő szezonban merre vegyük az irányt.Álmainkban messzi tájak izgalmas lankáit is magunk előtt látjuk, de valahogy ezek a távoli úti célok mindig nehezebben realizálódnak. Kell egy erősebb lökés, ami vagy belülről, vagy mint esetünkben is, kívülről érkezik!

Valamikor 2016 májusának egyik estéjén betoppant hozzám Vértes Janó barátom és azzal állt elő, hogy szerinte a Himalájába el kéne utazni, ő már járt ott (nagy világkalandor). Sőt motorozott is a hegyekben egy öreg Enfielddel. Bizonyítékul mutatott pár képet. Még beszélgettünk egy ideig a lehetőségekről és az árakról. Aztán lelépett. De otthagyta azt az ördögi vágyat. Ami többet nem hagyott nyugodni...

A ló és bárány dugó mindennapos, a tengelyig vízben gázolás pedig az élmény elengedhetetlen része.

„Menni kell, látni kell, érezni kell!"

Utóbb már nem is tudom, mi volt a célja ezzel, de két nappal később átküldött egy csomó képet a pár évvel ezelőtti kalandjáról a Himalájában. Mint valami utolsó karddöfés! Magamban már láttam, hogy ott vagyunk, hallottam a motorok hangját, éreztem a szelet az arcomban. Végem volt. Innentől kezdve már éjjel-nappal csak ez járt a fejemben. Ezt követően Janóval még jó párszor találkoztunk, minden részletről tudni szerettem volna, és azt is elhatároztuk, hogy legyen teljesen nyilvános ez a „kalandtúra", hogy bárki becsatlakozhasson. Janóról tudni kell, hogy ő vérprofi a szervezésben, minden részletre kiterjedően összeállított egy útitervet. Zárójelben megjegyzem, hogy ha már jártál Indiában vagy csak dolgoztál indiaiakkal, akkor tudhatod, hogy ez nem csupán három telefonhívást jelent. Nekik ugyanis megvan a maguk észjárása, sokféleképpen mondanak igent, persze végtelenül kedves emberek!

Ott tartottam, hogy elkészült az útiterv, ki lett jelölve az időpont. Megjegyezném, hogy ez is elég fontos részlet, a nyári nagy meleg után, de még a monszun előtt a legjobb és legbiztonságosabb elindulni. 
Kiküldtük a megfelelő fórumokra a tervünket, meghirdettük. Vártunk. Vártunk. Álmodoztunk... vártunk. Pár hét elteltével konstatáltuk, hogy a természetes érdeklődés megvan, de valahogy a Himalája talán túl messze van ahhoz, hogy azt a bizonyos „nagy lépést" megtegyék az emberek. Szóval sokáig úgy tűnt, hogy nem jelentkezik senki. Én személy szerint már úgy be voltam zsongva, hogy készen álltam akár tök egyedül is nekivágni annak a 2000 km-nek az ismeretlenbe. Nagyon menni akartam. Mit tesz Isten, az utolsó pillanatban akadt egy komoly érdeklődő Tóth Krisztián személyében, őt azért is ki kell emelnünk, mert a fotók egy részét ő készítette.
Krisztián meghozta a szerencsénket, mert kacifántos úton-módon, de beizzított még pár motoros társat, és így pár nap leforgása alatt 15-en lettünk. Attól a ponttól biztos volt, hogy megyünk, és nem csak egyedül!

A gép leszállt Delhiben.

Igazi indiai életérzés, rettenetesen meleg van, nem tudod, hogy most izzadsz, vagy csak lecsapódik rajtad a pára. Rengeteg az ember, európainak ez maga a káosz. Kell pár óra, amíg megszokod. Janó buszos városnézést szervezett, hogy ne töltsük haszontalanul az időt az esti továbbindulásig. Szinte mindent láttunk, araszoltunk a dugóban a tengelyig érő esővízben. Estebéd egy elegáns igazi indiai étteremben, nem sokkal utána indult a buszunk a hegyekbe fel. Bő tíz óra, utólag már ez is nagy élmény, közben azért volt már jobb... A buszon ébredezve már látszanak a hegyek. Ez is India, de minden sűrű zöld, hegyi házak, éreztem a kaland ízét. Manaliban leszálltunk a buszról, kavalkád, egyre több a hegyi, ázsiai tekintet. Elzarándokoltunk egy ősi szentélyhez, megmerítkeztünk a templom gyógyító fürdőjében. A víz vagy 60 fokos. Le is égett a szőr a lábamról. Kimerítően intenzív élmények. Vacsi. Mélyalvás.

Manali bájos hegyi település, ahol egy több ezer éves, hőforrásra épített templomban mártózhattunk meg a nagy túra előtt.

Még mindig Manaliban voltunk, reggelre megjöttek a mocik is. Dörrentek a Royal Enfieldek. Indult a motorozás, egyelőre a környéken nyomultunk. Egyberázódott a banda. Ment a röhögés. Jelentem, minden ok, jó ez a hely! És meglepően jók a motorok! A hozzászokás jegyében töltöttük a napot, ami annyit tesz, hogy megtanulsz úgy motort vezetni, hogy közben a természet szépségeit bámulod. Nem is sejtve, hogy a következő napokban minden csak durvább lesz. Manaliból elindultunk a hegyeken túlra, oda, ahová már az eső is csak nehezen teszi be a lábát! Felfelé haladtunk, a táj egyre zordabbá vált, lassan eltűntek a fák, ködbe burkolózott minden. Átléptünk a szigorúan ellenőrzött katonai zónába. Iratok ellenőrzése. Vissza a motorokra. Vár a kaland. Haladtunk tovább! Faluk, völgyek, útpor. Pici eső, ami végül inkább csak ránk ijesztett, olyannyira, hogy két hét alatt ez volt az egyetlen csapadék, amivel találkoztunk. Teraszos rizsföldek között kanyarogtunk a völgyben tovább, miközben két oldalról gleccserek és vízesések folynak le 6-7000-es csúcsokról.

Első 3000 méter feletti szállásunkon már nem szedtük kettesével a lépcsőket az emeleti szobáinkhoz, a lencse, rizs és különböző curryk viszont még nagy kanállal fogytak. Másnapra ígérték guide-jaink az egyik legkeményebb szakaszt, ami az eddigiek alapján egyszerre töltött el vágyakozással és félelemmel, mert könnyűnek a már megtett 2 napot sem éreztem. Ahogy haladtunk felfele és befele a hegyek közé, úgy ritkult a növényzet, lila, vörös és sárga sziklák és türkizkék tengerszemek között motoroztunk vakító napsütésben. Tengelyig merülve gázoltunk át egy folyón és ezzel hivatalosan is átléptünk Himachal Pradeshből Jammu and Kashmir tartományba, azon belül is Ladakh régióba. Elcsigázva gurultunk be késő délután a 4500 méter magasan lévő táborba, ahol a hegységen átkelő motorosok meg tudnak pihenni, mielőtt folytatnák az útjukat Ladakh fővárosa, Leh felé. A kényelmes hotelek után ez az éjszaka igazi közösségkovácsoló élmény volt, a nekünk szánt szobában pont elfértünk tizenöten, nyolcan az egyik, heten pedig a másik oldalon a térdmagasságban végigfutó kőágyon és lószőr matracokon. Volt, aki egyből kidőlt, mások bevették magukat a vendéglátóink konyhájába és főztek egy lecsót a ladakhi és magyar társaságnak, csabai kolbásszal és téliszalámival fűszerezve.

A csapat összerázódott a 4500 méteren töltött éjszaka után, a látvány magáért beszél.

Képek: Vértes János Benjámin, Tóth Krisztián (instagram.com/hitchaik


Címkék:himalaja, riport