Italian way - Olaszország, Szicília 2. rész

Az Etna lábainál elterülő kisváros és környéke büszkén feszíthetne a világ legszebb turistaparadicsomai között. Jelenlegi állapotain azonban még az északabbról érkező olaszok is meghökkennek. Szerintük ez a terület egész Szicíliával együtt annyira elvadult, hogy nem is tartozik a hazájukhoz.





Valahányszor külföldön járok, igyekszem beleképzelni magamat a helyiek életébe. Benézek az ablakokon és eljátszom a gondolattal, hogy milyen volna minden reggel ott ébredni, széthúzni a függönyt és kinézni, majd félig álmosan kibaktatni az ajtón. Lélekben beülök a teherautó-sofőr mellé, leváltom az éjjeli őrt, porszívózom a hotelszobát, árulom a hűtőmágnest, vagy éppen tekerem a hálót az éppen kifutó halászhajó tatján. Megpróbálom átérezni a mindennapokat, mert nemcsak a fő turistalátványosságok érdekelnek, hanem szeretnék minél teljesebb képet alkotni arról a világról, amibe alkalom adtán belecsöppenek.
Így aztán a KTM-es tesztút lezárásaként eltöltött néhány nap alatt sem csak arra voltam kíváncsi Cataniában, hogy miért áll elefánt a főtéren és hogy mennyire néznek ki jól a római amfiteátrum és színház romjai a város közepén. Hanem alaposan bele akartam ásni magamat a helyi kultúrába. Ehhez pedig jó ötletnek tűnt a város egyik legolcsóbb szálláshelyét lefoglalni és onnan indulni felfedezőutakra.


Irány a mély víz

Kalandjaimhoz robogót képzeltem el, mert a közlekedés bonyodalmairól azért már előzetesen volt némi sejtésem. A kölcsönzősnél azonban rögtön megértettem, hogy nagyjából mit takarhat, amit mindaddig csak úgy emlegettek az ausztriai márka képviselői és az általuk választott helyi túravezetők, hogy italian way, azaz olasz módi.
Az előzetesen online kinézett és látszólag hivatalos foglalási rendszeren keresztül megrendelt robogó nem is létezett. Helyette volt kétszer drágább, aminek az árából alkudhattam, viszont törött a bal oldala. Utóbbi állítólag nekem jó, mert így kevésbé valószínű, hogy ellopják. A környékről bérbeadói ugyanis úgy tartják, hogy borzalmasan veszélyes. Tanácsként meg is kaptam, hogy vigyázzak, mert elképesztő méreteket ölt a bűnözés. Sok a lopás, a gyilkosság, és ne lepődjek meg, ha valahol kést nyomnak a hasamhoz vagy berántanak egy kapualjba.
Mindezek érdekesen hangoztak, mert amit ebből a nagyjából 300 000 lakosú városból láttam, az ennyire nem látszott vészesnek. Persze szűkek az utcák, sokszor sikátor jellegűek, és szép számban akadnak olyan részei, ahol tényleg úgy érzi magát ez ember, mintha Budapesten a híres Hős utcai dzsumbuj gangjai alatt járkálna, de valahogy senki nem tűnt agresszívnek. Még a La Plaia nevű utcán is csak méregető tekinteteket kaptam, pedig azt a szállásom saját bevallása szerint Catania-rajongó recepciósa is a gettó sugárútjának hívta, amin ilyen hófehér ember, pláne drága motoros kabátban és fényképezőgéppel a nyakában, még talán soha nem sétált végig.
Nekem úgy tűnt, az itt élők szándékosan nem takargatják a szegénységet, mondván, az úgy is látszik. A gyönyörű, rokokó stílusú épületek állapota a legtöbb részen siralmasan leromlott. Olyan, mintha egy néhány száz évvel ezelőtti fellendülés keretében felhúzták volna a házakat, és azóta mindenki csak itt lakna, de nincstelenségből vagy nemtörődömségből egy vödör diszperzitet nem hajlandó venni, amivel legalább a saját utcafrontját átgurítaná.


Segítsük egymást
A kölcsönös tisztelet, az előzékenység és az alapvetően defenzív vezetési stílus errefelé maximálisan ismeretlen fogalmak. Az utcákon szabályok nélkül hömpölyög a forgalom, ahol a klasszikus erősebb kutya hatás szerint próbál mindenki magának kikönyökölni valami előnyt. Általános szabály, hogy csak akkor állnak meg, ha tényleg fizikai képtelenség a továbbhaladás. Ha valahol csak egy félméternyi helyet látnak, oda kisautóval, kismotorral, háromkerekű Piaggio Ape-pel befurakodnak, végleg bedugítva ezzel az egész környéket.

Volt, amikor a könyököm alatt megelőztek a körforgalomban, és olyan is, amikor az éppen pirosra váltó lámpához másodikként megérkezve az előttem álló autó néhány másodperc után áthajtott a tilos jelzésen, majd már hallottam is mögöttem felbőgni a motorokat, afféle utalásként, hogy „menjek már, indul a sor".
Gyalogosként sem jobb a helyzet. Az embert a zebrákon elölről és hátulról is kerülik, néha egyszerre, mintha csak uszadék fa volna egy patakban, közben pedig annyira keskenyek a járdák, hogy néha csak oldalvást férni el az autók és a házfalak között.
Ez a fajta anarchia természetesen borzalmas hatással van a sebességre. A folyamatos dudaszó ellenére a járművek jó, ha 20-30 km/h-val csorognak, miközben mindenki ott parkol le, ahol neki tetszik, és egyáltalán nem törődik azzal, hogy a mögötte jövőket mennyire akadályozza. A busz például feltartva a sort rendszeresen a sáv közepéről kénytelen felszedni az utasokat, mert a megállókat sem hagyják szabadon.
Érdekesség viszont, hogy míg a világ számos helyén a Vespa egy igazi divatikon, ami legalább olyan egyértelmű sztereotípiákat sugároz gazdájáról, mint amilyeneket a legnépszerűbb német luxusautók, addig itt többségük igásló státuszban senyved. Nem elegáns öltönybe bújt, lenyalt hajú srácok és ceruzaszoknyás, kendős lányok járnak velük, hanem a teherautót vagy a családi kocsit pótolva, végletekig széthajtott állapotban füstölögnek végig a városon. Gond nélkül ülnek rajtuk hárman-négyen szatyrokkal, dobozokkal a kezekben, de amint az a nyitóképen is látszik, a két gázpalackos felépítmény is megvalósítható.


Nincs rossz dolguk
Az élet mindezektől függetlenül nem rossz errefelé. Sőt, ha valaki szereti a pezsgést, a színeket, és nem zavarja, ha kicsit szemetesek, büdösek az utcák, a parkok, sőt még a 200 méter széles homokos tengerpart is, akkor biztosan otthon érzi itt magát. Az emberek temperamentumosak, hangosak, és tényleg több időt töltenek az utcákon, mint a házaikban. A narancs ott terem felettük a fákon, csak fel kell értük nyúlniuk. Jó dolgukban már februárban fürödhetnek a tengerben és élvezik az idehaza májusinak nevezhető napsütést. Közben felettük tornyosul az Etna, Európa legaktívabb vulkánja. Oldalában könnyen motorozható, simára betonozott szerpentinekkel és felvonóval, amivel egészen a kanócként füstölgő kráterig feljuthatnak.

Ha csak feleennyire volnának lazák, betartanának néhány alapvető szabályt és jobban odafigyelnének a tisztaságra, akkor a világ egyik legvonzóbb városát tudhatnák magukénak, ahová még több turista ömlene.
Számomra ez a néhány nap elképesztően sok új inger tartogatott, tele élményekkel és kalandokkal, amelyeket egyhamar nem fogok elfelejteni. Ennek ellenére nem jöttem el nehéz szívvel. Nem tudnék ott élni. Egyszerűen túlságosan kimerítő az embert folyamatosan körbeölelő hang- és zűrzavar, a rendetlenség, egyszóval az olasz módi, vagyis inkább a délolasz módi, hiszen Cataniától, de inkább egész Szicíliától még maguk az északabbról érkező olaszok is elhatárolódnak.