Életmentés és a vízilovak

Kalandok Bissau-Guineában2012-02-02 11:28:11

Mező sikeresen végigment a Budapest-Bamakón, de még nem jön haza.
Nem is tudom, melyik volt az utolsó bejegyzés, mit küldtem haza utoljára. A lényeg, hogy már két napja Bissauban vagyunk, vagyis a célban. Érdekes, sűrű két nap volt ez, nem jutott sem időm, sem energiám megírni a történteket.
Az utolsó érdekes rész talán még Szenegálban kezdődött, amikor is kiderült, hogy Tambacoundában nincs benzin. Amikor megérkeztünk, még lehetett volna tankolni, de nem tudtunk betelni a szállás nyújtotta kényelemmel, az úszómedencével pedig pláne nem. Aztán kiderült, hogy baj lesz a folytatással. Műholdas telefon Szityunak, a szupportot nyújtó világjárónak - aki még jóval mögöttünk járt világot, hogy hozzon némi benzint.  Na, most már emlékszem, írtam, hogy miképpen osztották el társaink. A lényeg, hogy jutott mindenkinek. A következő nap motoros szemmel nem volt túl érdekes, hiszen a Niokolo Kobe Nemzeti Parkba nem lehet motorral behajtani. Talán vadállatok miatt, talán nem, nem tudom. A lényeg, hogy a nemzeti park bejáratánál, Dar Salamban egy rakat katonát, vagy mit láttunk. Egyenruhások voltak, géppisztolyokkal, puskákkal, nagyon jó felszereléssel. Mégis azt hiszem inkább, hogy a nemzeti park fegyveres vadőrei lehettek. Belépőt kellett váltanunk, majd nekiindultunk a 40 km-re lévő campbe, Simentibe. Keskeny, egy nyomos ösvényen zötyögtünk két óránál többet. Kétoldalt felperzselt aljnövényzetű erdő. De már erdő. Sőt, ahol nem perzselték fel, ott egész sűrű erdő. Majmok, varacskosdisznók, kisebb-nagyobb gazellák. Hatalmas valamilyen fák, talán tikfák. Egy helyen pár omló falú épület, madárdal, csicsergés, kuvikolás, csettegés. Többször láttunk egy csodaszép égszínkék madárfajtát.


Maga a camp pár, kissé szocreálos beütésű épületből, és fedett teraszokból állt, a folyópart fölé emelkedő meredély szélén. Lent pedig a Gambia folyó kanyargott. A túlparti homokon néhány krokodil sütkérezett. Előkerült egy öreg vadőr, amolyan Matula bácsi szerű, akivel elindultunk egy másfél órás csónakútra. Motorcsónak útra. Több helyen láttunk krokodilokat, aztán Matula bácsi leállította a motort, és csöndben siklottunk a hajóval - hippo - vízilovak, mondta halkan. Érdekes dolog ez a víziló. Afrikában minden más állatnál több embert ölnek meg a vízilovak. Némi izgalommal lestük a vizet, de eleinte csak pillanatokra felbukkanó fejeket, füleket, orrokat láttunk.
Visszafelé nem kifelé jöttünk egyenesen, hanem a Lion Camp - egy másik - tábor felé. Az ösvény a Gambiával párhuzamosan kanyarog, egy helyütt pár perces sétával leóvakodtunk a partra, ahol mit láttunk? Vízilovakat. Jó, ezek is a vízben voltak, de már látható, fotózható közelségben.
Újabb két és fél órás zötykölődés után ismét a bejáratnál voltunk. Akkortájt érkeztek a többiek a bejárathoz. Először csak pár hatalmas gyerekkupacot láttunk, aztán kiderült, hogy a gyerekkupacok mélyén valahol autók vannak. Ezek éppen nem kedves, aranyos gyerekek voltak, hanem megvadult harcosok. Folyt a küzdelem az autókból kiadogatott ajándékokért. Kemény bunyókat láttunk. Én nem szoktam ajándékot adni. Megalázó, tönkreteszi őket, és erőszakossá, követelődzővé válnak tőle.
Másnap, már a szenegáli-bissaui határ felé haladva tankoltam benzint, hat liternyit, literes üvegekből. Egy városkában értem utol a többieket, akik éppen tankoltak - benzinkútból. Ezzel el is dőlt, beérünk Bissauba.
A bissaui határátlépés gyerekjátéknak bizonyult a mi rutinunkkal, de az az igazság, amúgy sem volt problémás. A Sincem Boceban lévő táborhelyig tán 30 km-t kellett megtennünk, poros-gödrös földutakon, amerre jártunk, mindenhol mosolygó, integető falusiak. Sincem Bocéban egy sípoló rendőr-szerű leterelt minket az útról, be a falu zegzugos utcáinak (ezek poros ösvények) egyikébe, végül a falu szélén, egy téren kötöttünk ki, közepén fallal körülvett terület, néhány épülettel. A helybeli keresztény közösségé. A bejáratnál tamtamdobok, sípolás, fülsüketítő lárma fogadott minden egyes érkező ralistát. Villámgyorsan leöltek egy-két kecskét, és olyan buli vette kezdetét, amilyet én még nem láttam. Vagy négy hatalmas körben verték a dobokat, rúgták a port, ordítottak, énekeltek, kacagtak, szemkápráztató, színes ruhák, vakító fogsorok, a hátakra kötött átalvetőkben billegő fejű, pár hónapos csecsemők aludták az igazak álmát, miközben tizenhat éves anyukájuk önfeledten táncolt. És ez nem olyan finomkodó mozdulatokból álló tánc... Már értem, Mike Tysonnak mitől lehetett 56 cm a nyakkerülete.
Mindenki szeretett mindenkit, mindenki szeretett volna egy csomó mindenkit. A fekete nők némelyike nagyon szép, némelyike nagyon csúnya, de szinte mindnek gyönyörű a tartása. Fejedelmi, illetve fejedelemnői vagy királynői - ahogy tetszik.

Sincem Boce

Másnapra már csak 250 km maradt, abból 40 km még földúton, a többi aszfalton. Ez már maga volt az igazi örömmotorozás, egy jutalomjáték. Közben azért még megmentettem egy életet. Egy faluban megálltam lefotózni egy hatalmas fát, persze odajöttek egy páran, többek között egy már nagyon öreg, szenilisnek látszó bácsi, derékszögben meghajlott derékkal, egyetlen hosszú botra támaszkodva. Közben érkezett pár bamakós autó. Egyikük szintén megállt, az utánuk érkezők folyamatosan előzték a félrehúzódott autót. Az öreg meg csak araszolt az út felé az autó takarásában. A helybeliek rákiáltottak, hogy Mamadou, de az öreg csak ment tovább. Az első autó még fél méterre ment el tőle, a második nagyjából tíz centire, mindenki ledermedve nézte, ahogy megy tovább, az utolsó pillanatban odaugrottam, és letéptem az öreget a karjánál fogva az útról. Szó, mi szó, nem sok híja volt.


Bissauba kétszer két sávos úton gurultunk be, két teljes sáv nekünk fenntartva, minden elágazásnál rendőrök biztosították az utat. A befutó a város szívében, egy hatalmas körforgalom által körbezárt téren volt. Ott állt a felfújt Bamako diadalív, ami alatt áthaladva véget ért a 2012-es Budapest-Bamako Rali - igaz, Bissau Guineában. A szállás a Hotel Azalay-ban, egy meglehetősen nagy és nagyon szépen karbantartott hotelben volt, egyik sarkában egy csodaszép és csodakellemes medencével.
Megérkeztünk és úgy éreztük, ismét lazíthatunk, volt idő végiggondolni ezt a hihetetlen két hetet. Az első héten többet fáztunk, mint eddig bármikor, volt ebben hó és jég, homokvihar, magányos kilométerek százai, hihetetlen és fura épületek a sivatagban, Dakar piszte, óceánparti motorozás, Rózsaszín tó, St. Louis, nemzeti park, krokodil, víziló és hihetetlen buli Sincem Bocéban. Különböző kultúrák, szokások, viselkedésmódok, viseletek és zenék, megpróbáltatások, félelmek és örömök.
Este a Lenox nevű szórakozóhelyen kihirdették az eredményeket, a rali győzteséét, és a különböző kategóriák díjait. Volt a legnagyobb bénaságot elkövetőjének díja, ő a Mauritánia-Marokkó közötti Senki Földjén vesztette el útlevelét, összes papírját és pénzét, de furfanggal, vakmerőséggel kiszökött onnan és még a holmija is előkerült. Volt, aki ott, a Senki Földjén kényszerült órákon át szerelni. Ottmaradni éjszakára öngyilkosság, ott nincs törvény, nincs rendőrség és nincs jog. Kijutottak. Volt óceánba süllyedt quad, akit autósok mentettek nyolc órás tengerben ázás után, volt ezernyi igalom, veszély és kaland. Eddig minden jól sült el.
Mi még pártnapot maradunk, terveink szerint, négy nappal a többiek után repülünk haza. Addig meg szeretnénk látogatni egy magyar srácot, Zalánt, aki évek óta karitatív munkát végez 300 km-re Bissautól egy kis faluban, és szeretnénk egy kis időt eltölteni Bubaque-n, egy távoli, gyéren lakott szigeten. Reméljük, hogy a minden rendben lesz és épségben jutunk haza a végén. Bár kíváncsiak vagyunk a helybéli viszonyokra, azért már mennénk haza. Jó otthon...

Vissza a Budapest-Bamako - Flúgos futam bloghoz >>