hirdetés
 
 

Budapest-Bamako 2010

Hűűűű, mindjárt kezdődik2010-01-05 06:55:05

Budapest-Bamako  

Bookmark and Share

Még tizenegy nap és ismét útnak indulunk Afrika felé. Vajon milyen lesz, hogy fog sikerülni? Ja, és egyáltalán milyen motorral fogok menni?


Akit a Budapest-Bamako Ralira való felkészülés fizikai része érdekel - mint hogy költségek, meg hogy mit vigyen magával az ember -  az jobban teszi, ha kihagyja az első bejegyzést. Ezt a pár kezdő sort utólag szúrtam be ide, miután elolvastam, hogy miket is írtam alább.
Bár a következő gondolatok is a Bamako részei, nagyon is fontos részei, de csak a lelki részei. Ebben még nem lesznek pontos listák arról, hogy mit is kell vinni, mit kell tenni a motorral egy ilyen út előtt, itt arról van szó, hogyan érinti az embert, hogyan érint engem egy ilyen kaland.
Pontosabban: hogyan érint meg...

Ahhoz képest, hogy a Budapest-Bamako tulajdonképpen egész éves program, meglehetősen későn kezdem el ezt a bloggot. Ez azért van, mert állandóan rohanok, és ami nem ég a körmömre, abban hajlamos vagyok a halogatásra. Nekem nem Rambo és Brad Pitt a példaképem, hanem Pató Pál úr. Tudjátok, "Ej ráérünk arra még..." :-)
Hogy miért egész éves program? Azért, mert - ha nem is tevőlegesen -  de már egy évvel a rajt előtt foglalkozik vele az ember. Leginkább fejben, a lelke mélyén. Sokat gondol rá, álmodozik róla. Ez leginkább az első évben van így. A hazatérés után pedig... hát azt nemigen lehet elmondani... még hosszú ideig benne élsz, de a szó legszorosabb értelmében. Kóvályogsz az élménytől, nem találod itthon a helyed, nem érted az itthoni világot, de még saját magadat sem. Azt hiszem, ez egy elhúzódó kultúrsokk.

És álmodsz róla. Hónapokon át, minden éjjel újra látod, újra átéled és néha újra féled az egészet. Mert nem csak szépségei vannak, hanem bizonytalanságai, szorongásai és félelmei is. Akkor is, ha már nem először mész. Második, harmadik, többedik alkalommal persze már van róla fogalmad, hogy mi vár rád. Mindent azonban nem tudhatsz előre, bár azt már tudod, hogy milyen ott a levegő, milyen a talaj, milyen a fák levele, milyenek az emberek úgy általában. Hogy ezek hülyeségek? Lehet. De én első utam előtt rengeteget olvastam az országokról, a szokásaikról, az életükről, meg a földrajzról. Már szinte okos voltam, mindent tudtam, de egyszer csak arra gondoltam: vajon milyen lesz majd ott azoknak az idegen fáknak a levele? Meg jó, homok... de milyen Az a homok? Milyen benne motorozni? Hogy negyven fok? Itthon is volt már... de ott milyen? Szóval ezer meg ezer kisebb-nagyobb fontosságú kérdés merül fel az emberben egy ilyen út előtt, melyek egy részére már tudja a választ, más része pedig mindig új és új lesz.

Hűűűű, ez nagyon líraira sikeredett. Igazából csak oda akartam kilyukadni, hogy tényleg egész éves program.

Most a felkészülési fázisban vagyok, hiszen tizenegy nap múlva indulunk. Negyedik alkalommal vágok neki.... Insallah. Na, ez is onnan jön, ez az Insallah. Ha az ember olyan körülmények közé kerül, ahol úgy érzi, ki van szolgáltatva a környezetének, amikor az élete rengeteg dologtól függ, amit nem ő irányít, amikor úgy érzi, hogy elvesztette a dolgok fölötti teljes uralmát, akkor elhatalmasodik benne a maga kicsinységének az érzete. Ez azt szüli, hogy a nagyobb horderejű állításaihoz hozzáfűzi: "Insallah - ha Allah is úgy akarja".
Először akkor értettem meg igazán e mondásnak a lényegét, amikor 2005 őszén a líbiai sivatagban, 200 km-re Ghadamestől délre a csillagoktól ragyogó égboltot bámultam egy meleg hálózsákba burkolózva és a másnapi folytatáson járt az eszem. Előttünk állt még három sivatagi nap, és közel ötszáz kilométer homokon, kövön át. És az, hogy célba érünk-e, egyetlen emberen múlott, a mellettünk hortyogó Abdurrahmanon, helybéli kísérőnkön. Ő tudta az utat.
Ötszáz kilométer... van, ahol ez nem nagy táv. Ha ismerős közeg vesz körül, akkor nem az. Ahol van mobiltelefon, van benzinkút, van orvos, élelem és mindenekelőtt VÍZ. Így, nagy betűkkel, VÍZ.  De ahol minden egy emberen múlik...
Ha akkor Allah úgy dönt, hogy megállítja Abdurrahman szívét, vagy kígyót kormányoz takarója alá, akkor máris érdekes forulatot vesz életünk. Ha homokvihar jön, vagy nem indul el harmincéves öreg Toyotája, akkor is. Vagy ha egyetlen vörösvérsejt egy másikhoz tapad egy kis koleszteringöböcske segítségével, valamitől egy alvadt rögöcske képződik, ami tovább növekszik és elzár egy parányi eret Abdurrahman agyában... Szóval ott és akkor megéreztem, hogy milyen kicsik vagyunk, és hogy az a magabiztos arrogancia, hogy irányítjuk a világunkat, mennyire nevetséges. És ez elkíséri az embert élete során. Itthon persze, a megszokott környezetben veszít a jelentőségéből, de a nagyobb horderejű kijelentéseknél sokszor eszembe jut, hogy mi is az, ami mi irányítunk.

Már megint elkalandoztam a szorosan vett Bamako témától. Tehát akkor: idén nem tesztmotorral, hanem a saját DR-Z400S-emmel megyek, mennék, szeretnék menni, menni szándékozom, Insallah. Ehhez persze kell vele tenni egyet s mást. Ezt is leírom, de ne számítsanak, ne számítsatok száraz tényekre. Bár ahogy közeledk a rajt, egyre tényszerűbbek leszenek a bejegyzések, az út során pedig másra már nem is igen lesz energiám, mint tényekre.
Tartsatok velem, azt hiszem, érdemes lesz. Sok minden kiderül emberről, motorról, a világról. Insallah


Vissza a Budapest-Bamako - Flúgos futam bloghoz >>




2 komment
Értékeld!

Kommentek

Hozzászólást csak regisztrált és belépett látogatók írhatnak. Regisztrálni itt tudsz.

jmezo

2010-01-06 20:51:41

Köszönöm a bátorítást. És az ötöst, Tanár úr. :-)

Hamarosan folytatom...

hangszoro

2010-01-05 12:38:35

Kaptál tőlem egy biztató 5-öst, már csak azért is, hogy a "költői vénád" ne fogd vissza, ha néha lírai irányba is sodornak az érzelmek. Vagy az emlékek?