2009-03-04 , Írta: Mező János, Képek: Mező János, Landthaller család
Címkék:	portré , landthaller , benzinkút

A régi balatoni út mellett, Budaörs és Budafok határában áll egy hosszú, öreg épület. Ha nem ismerős erre az ember, észre sem veszi, hogy benzinkút. Nem csoda, hogy elsőre nem ötlik szemünkbe, hiszen ma már másmilyenekhez szoktunk. A mai benzinkutak hívogatóan ragyognak, legtöbbjének étterme van, vagy kávézója, de legalábbis kávéautomata áll bennük. A mai benzinkutakat kitalálják. Mérnökök pszichológusokkal, marketingesekkel karöltve tervezik meg helyét, formáját, de még világítását is. A mai benzinkutak hálózatba tömörülnek, és messziről tudjuk, hogy melyikhez tartoznak. A mai benzinkutaknak nem ismerjük a gazdáit. Talán nincs is gazdájuk. Van főnökük, vannak „területi felelőseik”, és valami bizonytalan, ködös dolog, igazgatói tanács, vagy valami hasonló irányítja őket.

Az öreg benzinkút nem ilyen. Az ő színe nem harsány, nincsenek hívogató fényei, reklámpszichológus és marketinges sem rágta ceruzája végét tervezésekor. Nem igazgatótanács irányítja, nincsen területi felelőse, és a munkaerő nem cserélődik hetente. Épületét egyszerű vakolat fedi, ablakait kézzel festett rács védi. Az iroda ajtaját kézzel kell kinyitni, nem lehet kártyával fizetni, és ha belép az ember, nem tegezik le. Az öreg benzinkútnál a készpénz, köszönésként a „Jó napot kívánok” járja.

Ezek a szavak – mint például marketing, reklámpszichológus, bankkártya, no meg franchise-rendszer – még nem léteztek az öreg benzinkút alapjainak megásásakor.

1944-re a polgári forgalom szinte a nullára csökken, egyre bizonyosabb: jönnek az oroszok. Hírük megelőzi őket, így a család minden értékét a kiszáradt kútba és egy titkos pincébe rejti. Egy darabig úgy tűnik, meg tudják menteni vagyonukat, de a megszállók árulás révén tudomást szereznek a „kincsekről”. Kirablásukat Landthaller úr nem képes elviselni, véget vet életének. A családfenntartás gondja ettől kezdve az alig tizenhat éves fiúra – aki már nem Taszika, hanem Taszi – nehezedik. Az egy csapásra felnőtté váló fiatalembernek ugyanolyan jól vág az esze, mint édesapjának. Az orosz megszállás alatt is képes megvédeni munkájuk eredményét. Papíron bérbe adja a kutat a kínai nagykövetségnek, amely megbízza őt annak üzemeltetésével. A kút ettől kezdve jó ideig kínai felségterületnek számít, akár csak maga a nagykövetség épülete. Ennek ára az édesapjától örökölt 1500-as Fiat gépkocsi.


Az államosításról szóló törvény érvénybe lépésekor Taszi ismét csak előnyben van. A családi ingatlant három részre osztja, édesanyja, húga és a maga nevére íratja, így az nem kerül állami tulajdonba. Az államosítás csak az egy kézben lévő, hat szobánál nagyobb ingatlanokra vonatkozik. A történelem, mint felbőszült hiéna veti rájuk magát, agyaraival és karmaival ismét Taszilóék után kapkod. Az ötvenes években a kút élére állami vezetőt neveznek ki, és ettől kezdve azt az ÁFORT üzemelteti, Tasziló pedig másfél éves börtönbüntetésre, majd kétéves munkaszolgálatra vonul be. A vád: magán benzinkutasként a közellátás veszélyeztetése. Akkoriban sokaknak jut osztályrészül hasonló sors. Szabadulásakor munka után néz. Anyagbeszerzőként, majd áruforgalmi vezetőként ténykedik, miközben saját töltőállomásának lakásában lakik. Húga a kúton dolgozik. Közalkalmazottként…

Tasziló hamarosan bepereli az ÁFORT jogutódját, az ÁFOR-t, hogy fizessen a benzinkútért bérleti díjat, és a pert – csodák-csodája – megnyeri. A fantasztikus történet 1991-ben vesz szerencsésebb, sőt, mondhatnánk mesés fordulatot. Az egykori Landthaller-kutat az ÁFOR 22 millió forintért privatizálni készül, mintha sajátja lenne, de Tasziló ismét résen van. Gondosan őrzött dokumentumokkal bizonyítja, hogy az ingatlan az ő tulajdona, az ÁFOR csak bérlője annak. És ekkor következik az a bizonyos mesebeli fordulat. Landthaller Tasziló negyvenöt év állhatatos – és tegyük hozzá, leleményes – küzdelme után visszaszerzi a családi vagyont, és ezzel eleget tesz édesapja kérésének: ne hagyja a kutat elveszni.


Az öreg kút ma is létezik. Akik ismerik történetét és a régi balatoni úton járnak, szívesen megállnak itt tankolni. Nincsen kávézó, nincsen shop, és nem nyílik magától az ajtó, amikor fizetni megy az ember. A kis irodában nem tegezik le a vásárlót, aki csak készpénzzel fizethet. Amíg a visszajárót várja az ember, a falon függő régi, megfakult fotokópiákon nézegetheti az öreg benzinkút életének állomásait: 1936, 1939, 1945, 1991…

A kézzel írott számlát egy úr állítja ki. A törzsvendégeknek nem Landthaller Tasziló, hanem Taszi bácsi. Ma is ott dolgozik. Végre ismét a saját benzinkútján.