2012-02-12 , Írta: Zomborácz Iván
Címkék:	Szeged , Budapest , moped , rali

Már télen elkezdtem nyomasztani a barátaimat, hogy össze kell állítanunk egy csapatot minél patkányabb kinézetű, a kihívásokhoz optimalizált járművekből. Ennek megfelelően a ralit megelőző este egyedül készültem, az ablak alatt pedig a szalonállapotú tartósteszt Kymco várta a megpróbáltatásokat.

Végül nyolcvan fölötti megszállottal rajtolt el a Budapest–Szeged offroad mopedrali. Tavaly körülbelül feleennyi indulóból mindössze hárman értek szintidőn belül célba, igaz, akkor az esőzések és a belvizek miatt hatalmas kerülőkre volt szükség. Idén ezzel szemben ideális volt az idő. A borult égnek köszönhetően nem tűzött a nap, a sár többnyire már felszáradt, de a portól sem kellett fuldokolni.

A rajt után negyedórával már szétszakadt a mezőny, és mivel fennakadtam egy fűben megbúvó facsonkon, én is lemaradtam. Egy ideig olvasmányélményeimre támaszkodva Winettou és Old Shatterhand stílusában követtem az előttem haladók nyomát, majd mikor már végleg elveszettnek éreztem magam, a navigációt bekapcsolva aszfalton előrementem a következő ellenőrzési ponthoz, és ott csatlakoztam vissza a rali útvonalára. A tizennégyből hetet sikerült biztosan megtalálni, a többit vagy elkerültem, vagy csak elhajtottam mellettük. Ez utóbbi nem volt nehéz, hiszen olyanok voltak a listán, mint egy kerítés sarka, egy út menti kereszt vagy egy félbehajtott tábla.


Az első két eltévedést még kalandnak veszi az embert, de a tizedik után elkerülhetetlen a kétségbeesés. És ha mindez tizenegy órán keresztül tart, már túlmutat a jó mulatság, férfimunka jellegű kihíváson. A sorkatonaságot is pontosan ilyennek képzelem el: végigcsinálni húzós, de utána rögtön minden megszépül, a mocskos szenvedés tisztító szent küzdelemmé nemesedik az emlékekben.


Az olcsóság mellett a mopedrali legfőbb vonzereje a Camel Trophy-hangulat, amelyben benne van az akadályok közös leküzdése, legyen szó elakadásról, eltévedésről vagy műszaki hibáról. A többségnek egyébként mindháromból bőven jutott. Eltömődött karburátorok, bedöglött gyújtás, elhagyott lábtartók – sokan végigszerelték az utat, még a célban is többnyire olyasmiről volt szó, hogy a teleszkópból ugyan folyik az olaj, de hazáig még elmegy.

Drámából sem volt hiány, a cél előtt 30 kilométerrel lemaradó és soha be nem érőtől kezdve a törött bokáig minden variáció előfordult. A kedvencem mégis az a simsonos volt, akinek a gyújtását a világítótekercs átkötésével orvosolták, majd miután az is feladta a harcot, az utolsó hét kilométert kötélvégen tette meg.

Az út keménységéről sokat elmond, hogy mindössze harmincegyen értünk célba, és csak huszonhatan voltunk, akik tizenkét órán, azaz a szintidőn belül teljesítettük a távot.

• IV. Budapest-Szeged offroad mopedrali
  
• Interjú: Motowell, a magyar robogó
  
• Téli robogós felszerelések
  
• Costa Brava repülővel és robogóval
  

• Tereptúra orosz módra
  
• A BMW-s mentőakciója
  
• A Ducati óriásrobogó gyártásra adja a fejét?